Kedvenc nénim volt.

Ági néni volt az a néni az életemben, akiről már nagyon hamar eldöntöttem, hogy ha öreg korára ágynak esik és ápolni kell, akkor majd szeretnék én is jelentkezni segíteni, hogy valamennyit visszaadhassak abból, amit kaptam tőle. Erre így végül nem kerülhetett sor, hirtelen került kórházba, és bár a műtét után egy hónapig küzdött még, csak gyerekei tudták meglátogatni utolsó napjaiban. Mást nem engedtek be hozzá, hiszen a világjárvány idejében ment el ebből a világból.

Az nem is akkora baj, hogy végül nem szorult hosszan tartó ápolásra. De azért egy kicsit szívesen ápoltam volna, vagy legalább azt az sms-t egy nappal előbb kellett volna elküldenem neki, amit már régóta tervezgettem. Így most a megkésett sms helyett személyes hangú visszaemlékezéssel igyekszem feleleveníteni a papné, iskolatitkár, gyülekezeti munkatárs és igazi misszionárius alakját, aki persze édesanyja, testvére, anyósa, nagymamája és dédnagymamája is volt sokaknak.

Ezen a ponton azonban elakadtam, hiszen nem nekrológot vagy hivatalos életrajzot készülök írni. Persze utánanézhetnék a fontos adatoknak az életében, de számomra az alakját nem ezek adják vissza, a lényegét nem ezek az adatok ragadják meg. Hanem mi is? Hát mondjuk az, hogy ehhez a szöveghez is lenne hozzáfűznivalója, lenne néhány ötlete, hogy mit lehetne még beletenni – de persze eleve mondaná, hogy ne róla írjak, hanem Krisztusról meg az Igéről, az a lényeg. Tényleg az volt a lényeg az életében.

Krisztus volt a lényeg, amikor Budapesten, a kelenföldi gyülekezetben, ahol férje, Bencze Imre 1966–1991-ig volt lelkész, gyermekbibiliakörbe jártam a hetvenes években. Ági néni mint papné tartotta nekünk, gyerekeknek a bibliaórákat, és máig azokat a bibliai történeteket ismerem a legjobban, amiket ő tanított. Volt benne egyfajta lényeglátás, ahogyan tanított, úgy éreztem mint gyerek, hogy ez most valami nagyon fontos. Itt figyelni kell.

Mire kellett figyelni? Inkább kire, mert Ági néninek, mondhatni, ez volt a mániája: a Krisztushoz vezetés. Kreativitása, energiája, tenni akarása és frissessége pedig ragadós volt, odaadása tettre késztetett. Az ő közelében nem lehetett takarékmódban maradni, rá kellett kapcsolni, ha tartani akartad a tempót.

Máig megvannak azok a gépelt, sokoldalas passiószövegek, amiket a nyolcvanas évek aktív ifjúsági életében előkészítettek Imre bácsival, hogy előadjuk őket a passióolvasási körútjainkon. Vagy hány egykori kelenföldi gyülekezeti tag, család és gyerek ápol szép emlékeket Ági néni és Imre bácsi súri heteiből, hétvégéiről, amik, mai szemmel nézve, szabályos missziói konferenciáknak számítanának! Eleve mekkora ötlet volt 1981-ben a súri üres parókia megszerzése a gyülekezet számára! Kellett hozzá némi merészség és kreativitás, hogy a kedvezőtlen egyházpolitikai hangulatban mégis megtalálják a módját a belső missziónak. Súr lett a helyszín a lelki és testi töltekezésre, a Biblia tanulmányozására fiatalnak és idősnek egyaránt.

Amikor már nagylányként, segítőként vettem részt a gyerektáborokban, a legtöbbet Ági néni estébe nyúló előkészítőiből, személyre szabott igéiből kaptam, amikkel készültünk a másnapi bibliakörökre, akadályversenyekre, játékokra. Egy ilyen nyári gyerektábor hetének a végén kaptam tőle azt a jézusi igét egy kis kartonlapon, hogy „Ha azokat szeretitek, akik szeretnek titeket, mi a jutalmatok?” (Lk 6,32) Nagyon mély benyomást tett rám ez a gondolat, máig őrzöm az üzenetet és a felszólítást, ami azonban akkor meghökkentett. Ez volt Ági néni: végigdolgoztuk az egész hetet, kimerültünk a hangos és izgága gyerekseregtől, az állandó készenléttől, a nyolcvanas évek falusi komfortjától, és meg voltunk magunkkal elégedve, hogy milyen rendesek vagyunk. És Ági néni erre mivel zár? Azzal, hogy nem elég. Ez nem elég, ennél több kell, majd azokat is kell szeretni, akik nem szeretnek. Krisztus útja arra van.

Ági néni kedves is volt, igen, de komolyan is vette az embert, és ez volt a fontosabb. Amikor megszervezte, hogy mint kelenföldi fiatal, járjak rendszeresen egy idős nénihez, aki németül szeretne társalkodni, és akkor mindketten jól járunk, akkor úgy éreztem, komolyan vesz engem, és így én is komolyan vettem a rám bízott feladatot. Amikor gondja volt rá, hogy a különböző – ifjúságnak, házaspároknak, nyugdíjasoknak, presbitereknek – szóló alkalmakra a lelki táplálék mellett testi táplálék is jusson, akkor ez is a gyülekezeti tagok és alkalmak komolyan vételét jelentette. Amikor utolsó előtti kelenföldi évében mint egyházfi az esküvőnkön, a bevonulás előtt még odajött hozzánk, hogy elmondja: ne felejtsünk el felnézni a karzatra, amikor megszólal az énekkar, akkor komolyan vett minket is, és az énekkar munkáját is. És ez jólesett.

Meghatározó élmény volt, nem csak számomra, hogy mindkét lelkészcsalád – Benczéék mellett Missura Tibor bácsi és Mária néni is – hívogató, nyitott, otthonos parókiát alakítottak ki. Mindkét lelkészlakás nyitva állt, odavonzódott az is, aki nem is akart. Ági néninek gondja volt rá, hogy a nappalijukban vendégül látottaknak otthonos hátteret biztosítson. Ott szövődött újra a sepsiszentgyörgyi kapcsolat, ott terítettek az LVSZ-nagygyűlés külföldi vendégeinek, ott alakult az új finn barátság a Helsinki melletti kulosaari gyülekezet vendégeivel. Oda jártak a szüleim házaskörbe, ott voltak a megbeszélések, az előkészületek, ott találkoztak egymással a gyülekezet tagjai. Ugyanakkor nem volt ez afféle nyomasztó és pedáns minta-háziasszonyság, sőt: Ági néni konyhájában a takarékosság, a praktikum és gyorsaság mindig előnyt élvezett, és ebben is volt valami üdítő.

Ági néni a magyar lepramisszió munkása is volt. Ő Dobos Károlytól tanult, én meg tőle hallottam először arról, hogy miért is fontos ez a távoli probléma. Rajta láttam, milyen az, amikor valaki a Krisztus-követés következményeként elkötelezi magát távoli és látszólag megoldhatatlan feladatok mellett. Alapító tagja, később szervező titkára volt az Evangélikus Külmissziói Egyesületnek, és tőle tanultam, hogy miért is fontos a külmisszió: a külmisszió többek között a belmisszió miatt fontos. Csak az erős, imádságos háttér tud kiküldeni bárkit is bárhova.

Ági néni szeretett intézni, szervezni, problémákat nem megoldatlanul hagyni, néha talán túlságosan is. De a motor, ami hajtotta, Krisztus volt, és ez érződött a jelenlétén, a szavain, a tettein. Fő célja a férje, Imre bácsi szolgálatának támogatása volt, később pedig özvegyen is megtalálta a szolgálati területeit – Krisztus ügyét szem előtt tartva mindenkor és mindenben.

Ági néni már nincs, már nem tudom tőle megkérdezni, hogyan is voltak a dolgok régen. Ez nagy veszteség. De Ági néni élete nyereség volt mindenkinek, aki kapott a lényeglátásából és tenni akarásából. Ő maga persze ezt visszautasítaná, és azt mondaná, hogy az ő élete Krisztus, és másnak is Ő legyen.