Rónay László 1937. augusztus 16-án született Budapesten, édesanyja Radnóti Kornélia tanár, édesapja Rónay György író volt. Gimnáziumi tanulmányait a Budapesti Piarista Gimnáziumban végezte. Bölcsészkarra jelentkezett, de nem nyert felvételt. 1955-től 1956-ig az Új Ember kiadóhivatalában dolgozott anyagmozgatóként, majd gépmesterként.

1956-ban az egyetem magyar–pedagógia szakára került. A forradalom néhány napja alatt a KDP lapjába, az újrainduló Hazánkba írt cikkeket. A forradalom leverése után a pedagógia szakot a latinra cserélte. 1957-től jelentek meg írásai a Vigiliában. Siki Géza néven Zenei jegyzetek címmel kapott rendszeres publikálási lehetőséget.

Az egyetem után 1962-től 1970-ig Bicskén, általános iskolában tanított, első könyve 1967-ben jelent meg Az Ezüstkor nemzedéke címmel. 1970-től 1973-ig a Petőfi Irodalmi Múzeumban részt vett a Nyugat-kiállítás rendezésében, feldolgozta Gellért Oszkár és Füst Milán hagyatékát (utóbbit Parancs Jánossal).

1973-ban az MTA Irodalomtudományi Intézete (akkor: Irodalomtörténeti Intézet) modern magyar irodalommal foglalkozó osztályára került. Fő feladata A magyar irodalom története 1945–1975 segédszerkesztése, majd – Béládi Mikós halála után – szerkesztése. Emellett a nyugati és tengeren túli magyar irodalmak történetét dolgozták föl.

Folytatta a Nyugat harmadik nemzedéke íróival foglalkozó írásait és könyveit, édesapja nyomában a 20. század katolikus szellemű írói életműveinek feldolgozásával párhuzamosan. Számos monográfiája jelent meg Kosztolányiról, Sík Sándorról, Mécs Lászlóról, Márai Sándornak pedig ő volt az egyik legjelentősebb kutatója.

1990-től az idei év nyaráig az ELTE Modern Magyar Irodalom Tanszékén oktatott, előbb egyetemi tanárként, nyugdíjazását követően pedig professor emeritusként. Ugyanebben az évben az Új Ember főszerkesztője lett (1998-ig).

Számos kitüntetést kapott: Bölöni-díj (1985), az Év Könyve jutalom (1990), Kosztolányi-plakett, József Attila-díj (1992), Arany János-díj (1997), Pro Ecclesia Hungariae (1997), A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje (1997), Komlós Aladár-díj (2000), Toldy Ferenc-díj (2001), Stephanus-díj (2008), A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2008), Prima-díj (2016).

Zászkaliczky Zsuzsanna emlékezése

Az ELTE magyar szakosai a szokásosnál lényegesen nagyobb tömegekben látogatták az óráit: a Nyugat első és második nemzedékéről, Krúdyról hallgattuk. Rendre becsempészte egy-egy mondat vagy bekezdés erejéig az akkor a tűrtek közé tartozó Thurzót, Márait, Sík Sándort, de Herczeg Ferencet is. Első volt, aki észrevette (akkor Krúdy-szemináriumára jártam) gömbölyödő pocakom, és bár telt ház volt – mint mindig –, saját kezével beszuszakolt nekem egy széket a terembe. A Hét bagolyból tartottam beszámolót azon a kurzuson, és emlékszem, a humorérzékemet dicsérte, mely „nők között sokkal ritkább” (nyilván megbocsátjuk most az előítéletességet). De a lényeg: nem – nagy I-vel és nagy T-vel – irodalomtudomány volt, amit adott, hanem irodalom. Persze tudomány is, de soha nem volt terhes, nehéz, megtanulhatatlan. Viszont mindig személyes volt, emberközeli, barátságos. Nemcsak az íróban, de a diákban is látta az embert. Nagyon szerettük. (Még az „Apám...” vagy a „Keresztapám, Thurzó...” kezdetű mondatait is.) Sokat és jól mondott verset, előadásain is rendszeresen elkapta a hév. Egy Facebook-poszt alatt egykori csoporttársam arra emlékezett, milyen fantasztikusan mondta a Hajnali részegséget. Persze, hiszen épp ötven volt akkor. Isten áldja meg emlékét!

Rónay László: Emlékmorzsák Weöres Sándorról
In: Credo, 2013/4

Természetesen nem költészetének egyedülálló nagyságáról, különlegességéről szólnék. Megtette ezt két kiadást is megért, kitűnő Kenyeres Zoltán. Néhány személyes emlékemet villantanám fel; ezek személyiségét jellemzik, az sem volt mindennapi.
Sokszor láttam gyerekkoromban, hiszen a Pentelei Molnár utcában lévő, szürkére festett ház, amelyben Károlyi Amyval éltek, közel volt a miénkhez. Leginkább akkor volt alkalmam megfigyelni, amikor már egyedül, anyám szigorú kísérte nélkül mentem vásárolni. Ő is ugyanabba a KÖZÉRT-be járt, spárgán vonszolva maga után kutyájukat, amelyet – neki bizonyára „aki” volt – az üzlet előtti oszlophoz kötött. A boltban általános tisztelettel fogadták: kiszedték kezéből a cédulát, amelyre Amy néni aggályos gonddal, polcok szerinti sorrendben felírta a venni valókat, s versengve rakták kosarába a különféle élelmiszereket. Dolga végeztével megindult ebével fölfelé, átevickélt a túlsó oldalra, hogy a zöldségesnél is megfeleljen kötelmeinek.
Már háromgyerekes apaként is ott vásároltam. Gyermekeim is elkísértek ezekre a körútjaimra, azt hiszem, ekkor kezdtem őszülni. Természetesen ismerték Weöres nevét, naponta olvastam a Bóbita című kötetből nekik, s élvezettel szemlélték Hincz Gyula remek illusztrációit is.
Szóval, a zöldségesnél. A lányok illedelmesen fogták kezemet, fiam – szokása szerint – elkóborolt. Sándor bácsi épp a narancsok közt tallózott, amikor megpillantott.
– A te gyerekeid? – Csodálkozás vibrált a hangjában. Talán azt gondolta, a véletlen szeszélye sodorta mellém a kislányokat.
Igenlő bólintásomra az eladóhoz fordult: – Adjon a gyerekeknek egy-egy szép narancsot!
Legszívesebben azt mondtam volna: tegyék el, mert nem akármilyen narancsok ezek! Ám torkomon akadt a szó. Megjelent Tamás is, aki talán a 11-es buszokat szemlélte.
– Ez is a te gyereked? – Valósággal megrémült.
– Igen.
– Hát ez borzasztó! – Majd az eladóhoz fordult. – Adjon neki is egyet!
Igazság tétetett. Ballagtunk haza. Szájuk széléről patakozva indult: a narancs leve.
Akkor már elmerészkedtem hozzá: verseiből szavalókórust állítottam össze bicskei tanítványaimnak. Bólintott. Áldását adta elképzelésemre. Így aztán a bicskei művelődési ház színpadán is robogott a kicsi kocsi, és feldobbant a négy ló.
Néha felhívtam. Egyik alkalommal rövid véleményét kértem – már nem emlékszem, miről. Szédületes gyorsasággal elhadart öt mondatot, majd ezt mondta: „Olvasd vissza!” Körülbelül az első három szóra emlékeztem, a többit kínlódva dadogtam el. „Rendben van!” – mondta. Azóta senkitől sem kérek telefonon interjút.
A Pentelei Molnár utcából a Muraközi utcába költöztek, szép kertes házba, zöld gyeppel az udvaron. Pokrócot leterítve gyakran azon üldögélt a „három veréb”: Bata Imre, Kovács Sándor Iván és a házigazda. „Hat szemmel” pásztáztak a régi magyar irodalom kincsesházában. A mellettük lévő házban Gáspár Sándor, Kádár után az első ember éldegélt, neki őr is jutott. Szerencsétlen fiam séta közben épp itt közölte: szeretne pisilni. A kerítés mellé vezényeltem, de a zord őr kérlelhetetlen volt: ott nem lehet elvégeznie szükségét. Futvást el a következő villanyoszlopig, megkönnyebbülését ki nem várva szemlélte őt a szigorú férfiú. Hátha bombát rejteget.
A kertben egy cica lépkedett peckesen, Sándor bácsiék új kedvence. Elutaztak valahová, és Bata Imrére bízták felügyeletét. Ám a hálátlan macska meglógott. Karcsikánál, a köztiszteletben álló, verseket író hentesnél találkozott a válságstáb. A helyzet tragikus: a házaspár sosem bocsátotta volna meg a szörnyű veszteséget. Végül bekövetkezett a katarzis: Karcsika fogott egy kísértetiesen hasonló cicát, azontúl Bata a szemét sem vette le róla.
Aztán Sándor bácsiék hazajöttek. Séta közben találkoztam vele.
„Furcsák ezek az állatok – szomorúság árnyékolta hangját –, alig két hét, és már meg sem ismerik a gazdájukat.”
Együttérzően bólogattam. Ilyen a világ.

Rónay László: Mestereim, tanítványaim
In: Credo, 2015/1

Egész életünkben tanulunk, s megpróbáljuk tudásunkat átadni gyermekeinknek, unokáinknak és – ha szerencsések vagyunk – tanítványainknak. A szerencsésebbeknek gyermekkoruktól olyan tanítómestereik vannak, akik egész életünkben meghatározzák tetteinket, gondolatainkat. Első ilyen mesterem az édesapám, Rónay György haláláig szeretettel és megértéssel irányította lelki fejlődésemet, gazdagodásomat. Hatalmas könyvtárából válogatott koromnak megfelelő olvasmányokat, s esténként, ha ideje engedte, sok mindenről beszélgettünk. Tudta, hogy a nevelés egyik leghatékonyabb eszköze a szép szó, amely mögött tiszta gondolatok rejlenek. Ezek az esti „leckék” és a magyar nyelv tisztelete, megbecsülése belém ivódott, igyekeztem kamatoztatni ezt az örökséget, mert a nyelvhez való hűség a hazához való hűség egyik eleme. Arra is példát adott, hogy a nyomás alatt sem hajolhat meg a gerincünk, elveink és hitünk mellett ki kell tartanunk, a jóhoz hűségeseknek kell maradnunk.
Ezeket az indításokat tovább fejlesztették és elmélyítették kiváló piarista tanáraim. Akkor fogalmazódott meg bennem az elhatározás: egykor én is hozzájuk hasonló, következetes, szeretetben nevelő tanár leszek. Nagy hatást tett rám osztályfőnököm, Gál István, aki a hivatalos tananyagon túl megtanított hazánk valós történetére, Fekete Antal, „Tóni bátyám”, aki a magyar nyelvhasználat tisztaságának apámhoz hasonló őrzője volt, a legendás matematikus, Pogány János – nem mintha e tudományág jelese lettem volna, de – példája megerősített abban, hogy állandóan képeznünk kell magunkat, és amit elhatároztunk, véghez kell vinnünk. Szólnom kell Simon Sándorról, a legendás „Satyáról” is, tőle azt a görög–római szellemiséget tanulhattam, amelynek lényege: szép dolog embernek lenni, ha igazán azok vagyunk.
Az egyetemen megbűvölt Bóka László iróniával palástolt tárgy- és ifjúságszeretete és az elvei mellett szilárdan kitartó Ritoók Zsigmond, akit pontosan ezért penderítettek ki a görög tanszékről. Szathmári István – most köszöntöttük 90. születése napján – három évig oktatott a magyar beszédstílus szépségére és eleganciájára, s mellette legendás nyelvészek, Pais Dezső, Bárczi Géza neveltek a hagyomány megbecsülésére.
Tamás Alajos a Kapisztrán kórus és zenekar akkori vezetője vezetett be a zene világába, akkortól lettem az oratóriumok és zenekari misék életre szóló rajongója. A zene az a művészeti ág, amely felröptet a valóság fölé. Egy Bach-passió vagy Mozart Requiemjének hallgatása közben mintha a mennybe pillanthatnánk egy kulcslyukon. Kolléganőim – szorgalmuk mindig például szolgált – sokszor feltűntek a Mátyás-templomban, ahol Bárdos Lajos, majd utódai vezényelték Mozart és Haydn miséit.
Így, ilyen előzmények után kezdtem tanári pályafutásomat Bicskén, az általános iskolában. Volt tanítóképzőt végzett kollégáimtól, Szabó Györgytől, Kósa Dezsőtől és a többiektől tanultam meg, hogyan lehet felnyitni és ideálokkal telíteni a gyerekek – köztük a romagyerekek – lelkét. Ez a nevelő nagy feladata, amelynek teljesítése igazi örömöt és boldogságot ad. Ebben a folyamatban összecsiszolódunk, ők is tanulnak tőlem, én is tőlük. Így van ez ma is, amikor 80 felé közeledve még mindig taníthatok az egyetemen. Közbe-közbe, egy mozdulatnál, szónál, gesztusnál döbbenek rá, hogy a legtöbbet mégis a feleségemnek köszönhetem, hiszen a kölcsönös szeretetnél nincs hatékonyabb nevelő erő.