Az erdélyi magyar történelmi egyházak a rendszerváltás óta eltelt huszonkilenc évben változó módon gyakoroltak önvizsgálatot, és tárták fel az egyház és a kommunista politikai rendőrség viszonyát, többnyire a téma kényességének megfelelően, fokozott óvatossággal ismertették a közösségük tagjai közé beépült vagy azzá vált ügynökök nevét, akik más-más motivációval, kényszerből, félelemből vagy önérdekből jelentettek a Szekuritáténak.

A Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház 2007-ben zsinati határozatban döntött arról, hogy a levéltári források alapján tényszerűen feltárja a második világháború után berendezkedő kommunista rendszerrel való viszonyt, kibogozza a Szekuritáté gyakran manipulatív, torz képet nyújtó szálait. A kutatással Csendes Lászlót, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) volt elnökét, jelenlegi tagját bízták meg, aki könyvbe foglalta össze megállapításait, melyeket az egyházpolitikai háttériratokkal és levelezésekkel kiegészítve adott közre. Egyelőre az első kötet készült el, de úton van a folytatás is.

Az Egy kevéssé misztikus egyház? – Széljegyzetek egy számadáshoz a Román Népköztársaságban lévő Evangélikus Zsinatpresbiteri Egyházról (1948–1956) című kötetet szerda délután mutatták be Kolozsváron, a Reményik Sándor Galériában. A szerzővel Benkő Levente történész beszélgetett, bevezetőt mondott Adorjáni Dezső Zoltán püspök. A kötetről mind a jelenlévők, mind a szakmai bírálók nagy elismeréssel nyilatkoztak. Benkő szerint Csendes László műve etalonként állhat a kutatók előtt. Egyszerre felkavaró és megnyugtató olvasmányélményt nyújt az olvasónak, nemcsak az egyházzal kapcsolatos eseményeket ismerteti, hanem kelet-közép-európai kontextusba helyezi a történéseket, segít megérteni a histográfiai hátteret, tökéletes látleletet ad a szekus időkről – hangzott el.

A kisebbik ellenség

Csendes László a romániai egyházak és a kommunista államhatalom viszonya kapcsán kifejtette, az ortodox egyházat Sztálin teljesen a politika szolgálatába állította, ami – figyelembe véve a bizánci hagyományokat, melyek szerint az egyháznak feltétel nélkül engedelmeskednie kell a mindenkori császárnak – nem számított meglepő fordulatnak. Ugyanez a művelet nem sikerült azonban az ellenálló római katolikusokkal szemben. A Vatikánt az Amerikai Egyesült Államokkal való kapcsolata miatt tekintették fő ellenségnek, annak ellenére, hogy a Szentszék 1867 óta nem ápolt diplomáciai kapcsolatot Amerikával. A protestáns egyházakra a kisebbik ellenségként tekintettek a kommunisták, pedig az Egyházak Világtanácsának 1948-as megalakulása után egységesen sorakoztak fel a kialakuló új világrenddel szemben.

Eleinte Gavrilă Birtaș volt az, akit megbíztak az egyházellenes harccal. Feladata az volt, hogy embereivel épüljön be az egyházakba, és belülről bomlassza szét a közösségeket. 1948 után, a népi demokráciának csúfolt diktatúra idején frontális és alattomos módon zajlott a támadás a parókiák ellen, kiforgatták a gyülekezeteket a javakból, heti egyszeri alkalomra, vasárnapra redukálták a vallási életet, nem engedélyezték a nemzetközi kapcsolatok ápolását. Csendes László szerint a legnagyobb veszteség a szórványközösségeket sújtotta, miután az akkor még más típusú rendszerben működő egyházmegyékben egyik napról a másikra megszüntették a szórványtelepüléseken tartott istentiszteleteket. 1948 augusztusában felszámolták a felekezeti oktatást is. Mindennek nemcsak vallási alapon voltak következményei, hanem az egész erdélyi magyarságra nézve is.

Anyanyelvükön fenyegették a püspököket

A püspököket már az „újrakezdés évében”, 1948-ban megfenyegették, amikor is április 1-jén Petru Groza miniszterelnök előtt kellett hivatali esküt tenniük. Érdekesség, hogy akkor még nem tűnt ördögtől valónak, hogy a hivatalos román nyelv mellett a miniszterelnök magyarul beszéljen a magyar egyházak képviselőivel. Tulajdonképpen ez csak annyit jelentett, hogy a miniszteri tanács elnöke anyanyelvükön fenyegette meg az egyházak képviselőit: magukra vessenek, ha egyes tisztségviselők börtönbe kerülnek.

„Nehézségek még lesznek, azonban a mi célunk az – és kérem, szeretettel kérek mindenkit, segítsenek –, hogy a bajok minél kisebb számban jelentkezzenek, és azokat időben el lehessen simítani. Felesleges áldozatok nélkül is elérhetjük azt az új történelmi fejlődésfázist, amelybe, miután országunk már elhelyezkedett, magunknak is el kell helyezkednünk” – fogalmazott Petru Groza beszédében, mely érdekes módon csak a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában maradt fenn.

Az evangélikus egyház nevében Argay György püspök mondott beszédet, aki 1944-ben már megtapasztalt egy minden jogi alapot nélkülöző letartóztatást, de nem ismerhette még a későbbi „harcos ateizmus” durva megnyilvánulásait. Csendes László szerint Argay püspök megítélése kettős, hiszen volt, amiben ellenállt a román kommunistáknak, és volt, amiben engedett nekik. Minden erejével meg akarta menteni a harminc erdélyi magyar evangélikus gyülekezetet, és bár rendszeresen tárgyalt a kultuszminiszterekkel, nem volt hajlandó alapvető kérdésekben engedni. A szerző úgy vélekedett, Argay vezetői habitusa és helye valahol Ordass Lajos és Túróczy Zoltán püspökök között jelölhető ki.

Egyházi életképek az ügynökök jelentéseiben

Csendes László könyvében három ügynök – Schindler Béla (Sinai ügynök), Rapp Károly (Radu Ioan) és Matos Gyula (Vass Ignác) – jelentéseivel foglalkozik részletesebben. Számos beszervezési kísérletről kapunk tájékoztatást, volt, akit a sötét hírszerzés módszerével igyekeztek a Szekuritáté szolgálatába állítani, sikertelenül. Bizonyítást nyer, hogy Rapp Károly évtizedeken át volt uszító beépített ügynök (románul: agent provocator) és befolyásoló ügynök, aki az állami parancsokat maradéktalanul, ahogy ő fogalmazott: „végkimerülésig” hajtotta végre. Schindler Béla püspöki tanácsosként Argay György bizalmasan megosztott gondolatait adta tovább a politikai rendőrségnek, jelentései nyomán emberi jogokat korlátozó intézkedéseket léptettek életbe a püspök ellen. Matos Gyula egyházkerületi könyvelőként jelentett, ő szintén Argay baráti beszélgetéseit tolmácsolta a Szekuritáténak.

A szerző szerint az ügynökkérdésben az igazság árnyaltabban mutatja meg magát, mint más kérdésekben, hiszen muszáj különbséget tenni az ügynökök között a motiváció alapján: nem mindegy, hogy valaki zsarolás miatt vagy önérdekből jelentett. Az óvatosságot indokolja, hogy voltak esetek, amikor ugyanazt a fedőnevet használták két informátor megnevezésére is.

Óvatos leleplezések

A frusztrációkat csak növeli, ha kiragadunk a kontextusból és a nyilvánosság elé tárunk neveket, ahogy nemrég a Revista 22 tette. Csendes szerint a leleplezéseket nehezíti, hogy hézagosan maradtak fenn az egyházi iratok (az 1950-es elkobzás után), de a CNSAS sem kapta még meg a Szekuritáté összes iratát. Egyébként arról, hogy valaki besúgó volt-e vagy sem, nem a CNSAS, hanem a törvényszék dönt, ha akar. 

A könyvbemutató, illetve a könyv egyik tanulsága, hogy az egyház a körülmények ellenére ellátta a feladatát, nem roppant össze a diktatúra nyomása alatt. Igazi csoda és isteni kegyelem, hogy az egyház és a hit végül győzedelmeskedett, túlélte a kommunista terrort – hangzott el.

A könyvben Csendes így fogalmaz: „Eleinkről és rólunk egyaránt vallanak a most kötetbe gyűjtött állami és egyházi számadások, remélhetőleg úgy, hogy nem csak a pillanat érdekeinek megfelelő »igazság« kerül felszínre, hanem érzékelhetővé válik közös múltunk éltető fénye és melegsége. Emellett szeretném, ha egy olyan szemlélet terjedne el, mely szélesebb történelmi kontextusba helyezi a történteket, nem pedig megrendezett látszatokat vagy látható (vissza)rendeződéseket szolgál. (...) Szükség van pillanatnyi számadásokra, még ha azok nem is lehetnek sem hibátlanok, sem (mindent) átfogóak. Elvégre a rossz térkép is jobb, mint a térkép hiánya.”

Aki kedvet kapott a mű elolvasásához, keresse az Idea Könyvtérben. 

A címlapkép a könyv borítójának egy részlete.