Kabdebó Lóránt Jánosy Istvánról szóló monográfiája ingyenesen letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtárból.

„Október 23-án tulajdonképpen semmiféle drámai esemény nem történt velünk. Kati éppen most jött ki a kórházból, spontán vetélés után. Estefelé moziba mentek anyámmal. A Hannibál tanár úr-at nézték meg. Én nem mentem velük, mert rosszul éreztem magamat. Fájt a fejem, a torkom. Influenza. A mozi után anyámék indulni akartak haza. A Puskin moziból jöttek ki: az Asztoriánál furcsa csődület, lelkesen tüntetnek, kiabálnak. Később a rádió épülete felől lövöldözés hallatszik és a Körúton tankok vonulnak. Hazajöttek. … Én betegen feküdtem, másodikán vagy harmadikán mentem be az Írószövetségbe. Különben otthon szüntelenül hallgattuk a rádiót és tarokkoztunk. Borzalmasan izgultam. Most mi lesz? Aggódtam Nagy Imréért, mert úgy sejtettem, a felkorbácsolt indulatok vagy elejtik személyét, vagy szélsőséges döntésekbe sodorják, melyek teljesen irreálisak. Mire valók az olyan szónoklatok, lépjünk ki a Varsói Paktumból, mondjuk ki a semlegességet, mikor a nagyhatalmak döntöttek úgy, hogy mi az orosz hatalmi szférába kerüljünk. Ezt a döntést csak ők változtathatják meg. És mire való a sok párt? Megint pártközi csetepatékba és meddő alkotmányozó vitákba merülünk bele, amikor mindent egy akarattal kéne tenni. Néhány epigrammában jeleztem aggodalmaimat. November 4-e hajnalban hallgatjuk a rádiót. Nagy Imre mondja megrendítő beszédét, és állandóan a Kodály kórusmű, a Zrínyi szózata szól. Nemsokára már az ágyúzást is halljuk. Most már tudjuk, mi következik. 

Ez időszakban csak kevés verset írtam, − nem megy, nagyon fáj. Két jelentősebb részletet 1957-ben, utólag becsempésztem a Rákóczi ifjúságá-nak a Szépirodalmi Kiadónál elfekvő kéziratába, ez az Ifjúság című, a hegyaljai felkelésről szóló fejezet elején:”

 „Oh lesz e még

ily boldog óra. Fiatalok arcán átszellemültség lesz-e még?

Hogy lelkesült Zrínyi harcán – az a nagy rajongás lesz-e még?

hogy fontolatlan halni kész a hazáért, a legszegényebbekért.

Lesz-e még, lesz-e még?

Vagy az ifjúság, mint a fák virága lehull?

Mint a szél-színezte ég fénytánca nyomtalanul szürkévé fakul?

Vagy minden, minden mássá alakul?

Az ifjúság arca hamva, szeme szikrája porba hull?

Az ifjú láng haszonleső ravaszságot tanul?

Ifjúság. Május eszmerald ága,

gyengéknek-oltalom eszmevilága

elvész nyomtalanul,

s marad csak a

hiúság:

Ifjúság,

kereslek örökre hontalanul.

Most láttam,

hogy lobogott a hajuk, s a zászló, hogy énekelték azt a dalt,

hogy követelt a szájuk a hazának becsületet, hitüknek diadalt,

hogy lőtték őket, ártatlanokat, hogy estek össze véresen,

hogy remegett nyírfa-hosszú lábuk, hogy üvegesült a gyönyörű szem.

Sosem felejtem el

e képet síromba viszem!

Hiszem:

nem pusztulunk el!

Kizöldül újra az ifjú ág!

Ifjúság!”

„… írtam egy rövid elmélkedést arról, hogy a hős, mármint Rákóczi, mégis az idő előtt fellázadt parasztok élére áll, noha tudja, a helyzetük teljesen reménytelen, csak a biztos halál vár reá. S teszi ezt mégis azért, hogy a jövőnek lelkesítő példát mutasson.”

RÁKÓCZI

Mint kirajzó méhek, feketén repülnek…

Élet vagy halál… melyik ágra ülnek?

JELENA

Az Életnél ülj meg!

Nálam melegülj meg!

Ezüstfehér nyírfák mélyén

velem települj meg!

Elviszlek a birtokomra örökre.

RÁKÓCZI

Viszi nélkülem őket Boreas, a végzet…

Nem ülök meg nálad! Nem henyélek!

JELENA

Csak addig maradj veszteg,

míg hadat kerítek.

Jó haddal a lehetetlent

azután kísértsd meg.

Megannyi barátom

legyőzi varázsom…

Csak várj!

RÁKÓCZI

Várjak, míg a népet legyőzi a végzet?

S a szabadság órája elenyészett?

JELENA

Csak addig várj, míg az Ész, a Rend

alkalmat teremt.

Szalmaláng a nép fellángolása.

Ezért a magyar örökös bukása,

mindig lelke után ment,

s nem várt, míg a konstellációk forgása

ütötte le az Áment.

Várj később.

RÁKÓCZI

Később… Így őröl engem is a kétség.

De felkelt a nép. Hiába,

most már vele kell mennem.

JELENA

A halálba?

RÁKÓCZI

Mindegy, hogy győzni vagy meghalni megyek

Nem csak úgy segítjük a kódis ebeket,

hogy győzelemre visszük – ha lehet,

de úgy is, ha győzni nincs mód, meghalunk,

s evvel bennük reményt csiholunk:

emlékünk századokig szívükbe vésve

vezérli őket új csodatevésre.

JELENA

Mily eszelős okoskodás!

Csak te hiszed ezt senki más,

… meg a serdületlenek.

RÁKÓCZI

Lehet.

De ez a világ csak így ifjodik meg,

így lehet csak kiszakítani végül

pénzeszsáknak, hatalomvágynak, haszon-hitnek

öldöklő görgetegéből.

„… ezeket a részleteket legépeltem úgy, hogy csatlakozzék a már meglévő szöveghez, és szépen betettem az ott raktározódó kéziratba. Persze, ha nagyon utána akartak volna nézni, akkor észre vehették volna, mert hiszen a számozás folyamatos volt, és így plusz lapok kerültek a számozás közé, de persze az embernek reszkírozni kellett.” 

„Ezen kívül egy rekviemet írtam az elesettekért. Ez a Claudia drámámban jelent meg. … Claudia az őseit, családtagjait siratja el, akik az uralkodó család tagjai voltak, hiszen a nagyapja volt Claudiának Augustus császár.”

CLAUDIA

… S most ki vannak terítve az Alvilág jégüvegére.

Mint szopni vágyó csecsemők harcsaszája,

úgy tát a szájuk… Utószor villan föl

a Mélyből kifordult szemük gyöngy-lilája,

sebeik vörösréz medáliája,

széttárt tenyereik finom pálmaága,

gyöngyszem-foguk összezúzott koronája.

Elvették tőlük szerelmüket, játékaikat,

a napfényt, az őszt, a homokóra gyors-időket.

Üdvösségüktől is ez fosztja meg őket…

Az 1956. évi forradalom és szabadságharc névtelen hőseinek emléke mellé méltó módon oda kell helyeznünk Jánosy István evangélikus lelkész és költő helytállásának krónikáját is.