És lakoztak közöttünk

Fura érzés járta át a lelkemet. Mikor
Először láttam sok sérült gyermeket.
A látványtól szabadulni nem tudtam
De a két kezemet imára kulcsoltam.

Kitárult előttem a felnőttkornak ajtaja
Belépve azon, szép évek jöttek sorba.
Most szavakkal szedem egy csokorba,
És emlékeim így hagyom az utókorra…

Az eddigi leélt életem legszebb évei azok voltak, amelyeket 1984 és 1993 között Piliscsabán a Béthelben és Budapest Hűvösvölgyben a Sarepta Evangélikus szeretetotthonban töltöttem. Azóta is jó érzéssel gondolok vissza azokra a szép időkre. Emlékeimet elővéve most leírom. Olvasóim számára bemutatom, hogy mi volt a feladatom és miért is volt számomra szép ez a kilenc év.

Úgy tizenöt éves lehettem, amikor az orosházi evangélikus gyülekezet ifjúsági óráira jártam. A gyülekezet egyik lelkésze, Gyarmati István elmondta, hogy Orosházán szeretne egy idősekotthonát építtetni. Néhányunknak a terveket is megmutatta. Ő általa jutottam el Budapestre a Budai Evangélikus Szeretetotthonba (ma Sarepta Budai Evangélikus Szeretetotthon). Az otthonban mind a mai napig időseket és szellemileg sérült embereket gondoznak. 

Hozzá tartozott a piliscsabai Béthel is, ami 1989-ben megszűnt mint gyermekotthon. Ebben az intézményben hetven sérült és halmozottan sérült gyermeket gondoztunk. Életemben először itt találkoztam a halmozottan sérült emberekkel.

Volt egy nővérem, aki szintén szellemileg sérült volt, de ami ebben az otthonban fogadott az egészen más volt. Amit akkor azon a napon átéltem, nagyon megérintette a lelkem, és mély nyomot hagyott benne. Ettől kezdve nem szabadultam az ott látottaktól.

Körbevettek minket a gyerekek. Gyermekek, de korban már felnőttek. Gondolkodásuk megmaradt a két-, hároméves kor szintjén. Csak úgy koldulták a szeretetet. Mint ahogy nekünk, egészségeseknek szükségünk van a szeretetre, ugyanúgy nekik is. Bennem akkor és ott eldőlt, hogy ezt a hivatást választom. 

Hazaérve imádságaimban kértem Istent, nyisson ajtót a sérült gyermekek felé. Több hónapon át kitartó imám meghallgatásra került. Egy barátom ellátogatott hozzám kezében az Evangélikus Élet újsággal, melyben egy hirdetésben a Budai Evangélikus Szeretetotthonok Központja szakképzett és szakképzetlen gondozókat keresett Hűvösvölgybe és Piliscsabára. Már tudtam, hogy Isten a kérésemre választ adott. Pár héttel a tizennyolcadik születésnapom előtt, ezt a bibliai igét kaptam. „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés, kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.” (Lk 10,2) Ez az ige megerősítés volt az indulásra. 

Előzetesen elutaztam az otthonba, hogy többet tudjak meg a feladatomról. Piliscsaba a Pilist és a Budai-hegységet elválasztó völgyben, körülbelül 200 méter magasan megtelepült falu. Területén ered a Kenyérmezői-patak. Igen fontos utak haladnak át a vidéken. A Buda és Esztergom közötti, Bécs felé vezető országos jelentőségű út, a mai 10-es számú főút az Árpád-kortól kezdve adatolható. A legújabb időkben ehhez az úthoz kapcsolódik az Esztergom-Budapest vasútvonal.

A 2013. október 4-től városi rangra emelkedő Piliscsabán – tehát a fővárostól alig 25 kilométer távolságban – van a Budai Szeretetotthonoknak az egyik tagintézménye, a Béthel. Az odavezető út egy óráig tartott, de nekem csak pár percnek tűnt. A vonaton ülve a pilisi táj rabul ejtette a tekintetem. Alföldi emberként hegyes-dombos tájat is először láttam. Azt mondtam magamban, hogy erről a vidékről soha nem megyek el. Ahogy leszálltam a vonatról és elindultam az otthon felé, az út két oldalán fenyőfasor tisztelgett a vendégnek és az ott lakóknak egyaránt. Pár perces séta után megérkeztem a Béthelbe.

1924-ben Pauer Irma megalapította a Fébé Diakonissza Egyesületet Piliscsabán. Az államosítás idején 1951-ben feloszlatták. Ingatlanjaik pár év elteltével az evangélikus egyház tulajdonába kerültek az előző tulajdonostól, a dorogi szénbánya tröszttől. A bányatröszt sok segítséget nyújtott az épületek helyreállításában. A Béthel területén testi és szellemi fogyatékos gyermekek otthona létesült 1959-ben. Majd 1960-ban áttelepítették a bonyhádi gyermekotthont. Az intézményen belüli épületek bibliai neveket viselnek, az üdvösségtörténetnek egyes állomásaira emlékeztetnek. Így: Béthel — Isten háza, Gileád, Sión, Betlehem, Hóreb.

A szüleim nem sokat tudtak terveimről, mert édesanyám féltett a nagy Budapesttől, ezért inkább nem mondtam el nekik. Felmondtam előző munkahelyemen és intéztem dolgaim. Beszereztem pár dolgot, amire esetleg szükségem lehet az otthonban.

Végül elérkezett az indulás napja 1989. május. 2. Korán reggel indultunk Jankai Zoltán (†) barátommal és Gyarmati István lelkésszel, aki elvitt minket a piliscsabai gyermekotthonba. 

A kapun belépve egy egész más világ tárult elém. Az itt élő gyermekek szép festői környezetben éltek. Piliscsabának ezt a részét Klotildligetnek hívják. Az utcák itt tele vannak fákkal, éppen ezért több madárfaj is megtalálható. Az év nagyobb részében hajnalonként az ő daluk köszöntötte az otthon lakóit is.

Egyházi intézmény lévén reggeli után áhítattal kezdtük a napot, amit Szűcs Piroska otthonvezető és Tóth Tamás a piliscsabai református gyülekezet akkori lelkésze tartott. A helybélieken kívül az ország más területéről is voltak munkások. 

Az otthon önálló konyhával rendelkezett. G. Éva néni, Sz. Juci néni és L. Margit néni voltak a konyhások. Ők hárman gondoskodtak az étkezésről. Néhány alkalommal betoppantam a konyhába zsíros kenyérért. Legtöbbször csemegeuborkát is kaptam hozzá. Piliscsaba amolyan éléskamra is volt. A terület bal hátsó részén voltak a sertések és a tyúkok. Nemcsak ezt az otthont, de még a hűvösvölgyi otthont is ellátta hússal és tojással. A vége felé ez a tevékenység megszűnt. Györgyi néni, Eszti néni, Teri néni. Csak néhány név a varrodából. A ruhákat tartották rendben, hisz a hetven gyermeknek kellett is ruházat, plusz ágynemű.

A gyerekek két épületben, a Béthelben és a Hórebben voltak elhelyezve. Béthelben nagyobb részt a járók, míg a Hórebben a súlyosabb, fekvő gyerekek voltak. Az idő alatt még ott voltam, addig az ápoló személyzet, Zsuzsi, Júlia és Margit kivételével, állandóan cserélődött. Sokan nem bírták ezt a fizikailag, szellemileg megterhelő munkát. Tény és való, hogy nem könnyű. Akik nem bírták, azok inkább elmentek. Voltak külföldi segítségeink is. Annette, Peter, Bettina, és Esszi. Csak hogy néhányat említsek közülük is.

A körülmények sem voltak rózsásak. Nagyon sokáig az orosz katonák hozták lajtos kocsikkal a földalatti tartályokba a vizet. 1984-ben már ki volt építve a fő vízhálózat, de az otthonba még nem volt bekötve. Nem egyszer fordult elő, hogy szódavízben mosakodtunk, mert nem volt víz.

Magányosan sokszor sétáltam a pilisi erdőben, amelynek a Nagykopasz lábánál levő része szinte egybeolvadt Klotildligettel. Szívtam magamba az erdő illatát vele együtt azt a szépséget, ami akkor, ott körbevett. A madarak énekének a sokszínűsége mint egy aláfestő zene hatott a lelkemre. Az eső után a földből kinövő őzlábgombák és a sok színes vadvirág láttán elgondolkodtam azon, hogy Isten valójában milyen szépre alkotta meg a földünket. „És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó. Így lett este, és lett reggel: hatodik nap.  (1Móz 1,31), de mi ezt igyekszünk tönkretenni. 

Gondolataim szabad szárnyalását semmi sem zavarta. A távolból két kakukk beszélgetése hallatszott. Ki tudja, hogy miről? Talán a haditervet beszélték meg, hogy melyik fészket foglalják el, de lehetett egy szerelmi párbeszéd is. Bármi is volt, az ilyen és a hasonló dallamok csak növelték az erdő hangulatát. 

Egyszer éppen szabadnapos voltam, az idő is megfelelő volt egy erdei körútra. Tervem az volt, hogy teszek egy nagy körutat, mely során meghódítom a Pilist. Így hát neki vágtam a nagy útnak. Ismét egyedül. Most is érintettem az Iluska-forrást. Ahogy haladtam előre az erdőben nem sokkal a forrás után lőcsöskocsi keréknyomára leltem. Gondoltam, ha ezt követem, eljutok a Pilishez. Így is történt. Az erdőből kiérve megpillantottam a nagy hegyet. Előttem párszáz méterre sorakoztak a mészégetők. Pilisszántón korábban mészégetéssel is foglalkoztak az emberek. A falun áthaladva nekivágtam a hódításnak. Magassága 756 méter, de sajnos a csúcsot nem tudtam bevenni, mert pár méterrel lentebb el volt kerítve és oda idegen nem mehetett be.

A hegy oldalán Piliscsév irányába vettem az utam. Itt tértem rá az országos kék turistaútra, amely keresztülhaladt Piliscsabán is. Késő délután volt mikor kissé fáradtan visszaértem az otthonba, és a kör bezárult.

Az itt létem ötödik évében eljött az otthon életének legszomorúbb és legmegrázóbb pillanata. A szűnni nem akaró munkaerő hiánya és az épületek rossz állapota miatt felszámolásra került. Ez az időszak mindenki számára nagyon nehéz volt. Még a könnyeink is hulltak. Minden alkalommal mikor gyermekeket vittek el, az otthon halkabb lett. És egy napon végleg elcsendesedett. Mint gyermekotthon 1989-ben megszűnt létezni. Ma Béthel Evangélikus Missziói Otthon. A gyermekek egy része bekerült a Sareptába. A többieket állami otthonokban helyezték el. Mozsgóra, Sződligetre Gödre és Csákánydoroszlóra.

A hivatásom ezután Budapesten a hűvösvölgyi otthonban folytattam, de már nem a sérültek között, hanem a konyhán. Végül három és fél év után eljöttem az otthonból. 

Számomra nagy ajándék volt, hogy a középsúlyos gyermekek között dolgozhattam. Időről-időre mint a vulkán tör fel belőlem a kilenc év emléke. Mintha könyvet lapozgatnék, minden oldalán egy-egy nap eseményei peregnek előttem. Sok ember számára nehéz az ilyen hivatás gyakorlása és nem is alkalmas rá mindenki. Fizikailag és szellemileg is próbára teszi az embert, de a gyerekek szeretete ezt kárpótolja. Nagyon hálásak tudnak lenni mindenért.

Régebben az emberek nem fogadták el ezeket a társainkat. Valamelyest mára már enyhült a helyzet, de a többség még mindig tartózkodik tőlük.

Mit várunk, mikor még az egészséges embereket sem tudjuk sok esetben elfogadni? Pedig Isten nem ezt várja tőlünk, ő a sérült embereken keresztül is el tud minket érni. Rajtuk keresztül tanít. Úgy gondolom, ez az ódzkodás a szeretet hiánya is lehet. Hiszen, ha szeretet van, akkor nem okozna problémát az elfogadás. Valljuk, be őszintén, ez nem megy mindenkinek.

„Na, de ezeket a gyerekeket aztán végképp nem fogadom el. Ők a világ szemében senkik. Semmi haszna sincs a  társadalomnak belőlük.” – Vágták a fejemhez oly sokan és annyiszor. Pedig ők is igen értékesek. Ezt csak az tudja, aki nap, mint nap velük van. Nekem személy szerint jó volt erre ez az időszak. Több mindent megtanultam álltaluk: hálát adni Istennek ezekért az évekért. Elfogadni az embereket olyannak amilyenek. Türelmet és nem utolsósorban szeretetet is tanultam. 

Minden gyereknek saját kis világa van, ahová nem mindenkit engednek be. Éppen ezért fontosnak tartottam velük a kapcsolat kiépítését. Ezzel meg is tettük az első lépést az elfogadás felé. Rengeteg szeretet van bennük, de ehhez az kell, hogy mi is sugározzuk feléjük a szeretetet és ez már a második lépés. Az általunk adott szeretetet tőlük többszörösen kapjuk vissza. Nagyon meg tudják hálálni a maguk módján a gondoskodást. Egy mosoly, egy simogatás mindent elárul a részükről. Ezt tapasztalatból tudom.