– Mit jelent Önnek az alkotás?

– Evidencia, az életem része. Az alkotás nagyon nagy öröm és elsősorban játék. A játéknak van egy olyan természetes öröme, ami csak a gyermekekben van meg. Amikor a felnőtt a játékkedvét elveszti – a játék legnemesebb igazságérzetével és hitével –, akkor legjobb, ha abbahagy mindent! Én szeretek játszani!
Az építészet azonban nemcsak játék, hanem szolgálat és szolgáltatás. Én kevésbé hiszek abban az építészetben, ami a szakralitást tekinti fő feladatának, sokkal inkább abban, ami kifejezetten szolgálat. Azaz olyan épületeket és térstruktúrákat adni az embereknek, amiben jól érzik magukat benne.

– A funkciónak megfelelő építészet mennyire nehéz?

– Európára tekintve a jelen kulturális és filozófiai értelemben rettenetesen átmeneti vagy változó kor, amelynek lassacskán nincs filozófiája. Európa a keresztény filozófiát próbálja feladni, más pedig nincs. Az információs robbanás, a számítógépes korszak átmenetisége – hogy még nem emésztettük meg ezt a korszakot – a kultúrának árt, hiszen nem egy stabil, hanem átmeneti kultúrában élünk. Ez az építészetben és a képzőművészetben különösen jelentkezik.
Az átmeneti korok nem igazán arra valók, hogy a legjobbat hozzák ki az alkotókból. A ma építészete végtelenül divergens (szabálytalan, nem szokványos – a szerk.) hangulatú! A függönyfalas építészet nem örök érvényű. Amennyiben ötven vagy száz évet megél egy mai modern épület, akkor lehet, hogy sokat mondok. Nem biztos, hogy ilyen korszakban jó élni. Krúdynál olvassuk, hogy Szindbád azt mondja arra, hogy átmeneti kor, hogy „nem akarok átmeneti korban élni!” Ezzel így vagyunk mindannyian. Ez a kor nem igazán arra való – pont azért, mert a filozófiája instabil –, hogy a szakrális művészetek kiteljesedjenek benne. Mivel a kor építészete a gyorsuló időt szolgáló, a piacot kielégítő építészet, ezért ebben az építészetben a morális rész ma a használaton van. Ebbe azonban a szép is beletartozik.

– Dávid Katalin egy tanulmányában arról ír, hogy korábbi korok építészetét sem alapvetően a művész hitbéli meggyőződése, hanem a megrendelő kívánsága határozta meg. Így ő – egészen a gótikáig visszamenőleg – azt mondja, hogy ahhoz, hogy hitet és filozófiát megfogalmazó épületek vagy alkotások szülessenek, szükséges az a fajta háttér, amely a kvalitás mellé a legnemesebb kivitelezést igényli. Miért nem születnek ma olyan épületek amelyek markáns filozófiát képviselnek?

– Erőteljesen fogalmazva azt mondanám, hogy azért, mert buták a megrendelők. A stíluskorszakokban – egészen a huszadik század elejéig – a megrendelő, amely legyen egyház, állam, vagy üzleti képviselő, általában nagyon kulturált volt és ugyanakkor tudta, hogy mit akar. A mai megrendelők nagyon kis része kulturált és általában nem tudja, hogy mit akar. Amit általában akarnak, az a nagyon rövid távú megtérülés. Amikor a Mediciek rendeltek valamit, vagy az adott pápa vagy kanonok megrendelték a reimsi katedrálist, vagy a Notre Dame-ot – bár lehet, hogy emberileg sok gyarlóságot követtek el –, valójában nagyon kulturáltak voltak. Akkor kultúra a megrendelői és az alkotói oldalról egyaránt magas szinten volt. A huszadik század közepétől ez megváltozott és a jelenre nem nagyon érvényes.

– Miért fontos a jelentős épületek, városképileg meghatározó pontok létrehozása?

– Bizonyos épületeket az állami létezést, az állam nagyságát és annak kulturális színvonalát mutatják. Itthon – még ha a szándék meg is lenne – ez az elhatározás szintjére sajnos még nem emelkedett. Ez nagyon meglátszik azon, hogy az építészet mint olyan nem igazán szerepel az állami akarat kifejezésében. Budapest földrajzi fekvése, szépsége és örökölt kultúrája arra rendeltetett, hogy Közép-Európa oktatási-, kulturális- és turisztikai centruma legyen. Az a csoda, amit a Duna jelent, az páratlan. Ezt a látványt még mi építészek sem rontottuk el annyira, hogy ne lehetne helyrehozni. Ma az építészet mint kultúra nincs központban.

– Korábban a városok képét erőteljesen meghatározták a templomok. Ma mi határoz meg egy várost?

– Sajnos nem budapesti, viszont kisebb városok vonatkozásában még mindig meghatározóak egy város arculatában a templomok. A magyar templomépítészet – így Benczúr László, Nagy Tamás vagy Makovecz Imre templomai – a közelmúltjában is nagyon meghatározó épületekké váltak. Ezek nagyon jó házak, jobbak mint az átlagos építészeti minőség, azonban ezek kisebb helyeken épültek. Ott ugyanis a szakralitás még nagyon domináns tud lenni. Egy nagyvárosi léptékében – és itt nemcsak Budapestre gondolok – már egy templom nem tud városképileg olyan szinten meghatározó lenni.

– Ön is több templomot tervezett...

– Én szerencsétlen voltam a templomaimmal. Eddig három templomot terveztem. A kolozsvári azért nem épült meg rendes formájában, mert Ceausescu nem engedte meg, hogy a torony a Fő utca felé legyen. Egy ottani építész ennek megfelelően alakított a terveken...
A másik templomom Százhalombattán épült. A vallás szempontjából nem éppen elkötelezett városi tanács azt gondolta, hogy ha épült a városban egy Makovecz templom, akkor épüljön egy „ellen-templom” is. Ott létre tudott volna jönni egy jópofa dolog, hogy a Fő téren, a régi nagy vidéki városok arculatának megfelelően az egyik oldalon egy katolikus, a másik oldalon egy református templom áll. Ezt először a városvezetés részéről szerették volna, majd megijedtek a gondolattól. Végül Makovecz templomát közel száz méterrel eltolták a Fő térről, az enyémet pedig letolták a domboldalra. Ez a fajta páros ezáltal nem tudott teljes valójában megjelenni.
Ezen kívül terveztem egy baptista központot Csáktornyára, Horvátországba. Ott egy bizonyos ideig ellenőrizni tudtam az építkezést, azonban egy idő után megszakadt a kapcsolat. Ezt az épületemet azóta sem láttam. Igazából a százhalombattai templomom – ahol pénzügyi okokból a templom egyik lényegét, a nagy felvonuló rámpát elhagyták – épült meg igazán.

– Milyen lehetőséget lát a templomépítészet területén?

– Amennyiben a templomépítészet mégis továbblépne önmagán, akkor fontos lenne, hogy ne csak templomokban gondolkozzunk, hanem keresztény gócok, életközösségek létrehozásában. Erre nagyon sok példa van már, és itt is elkezdődött a felismerés. A templom önmagában jó, viszont nagyon fontos lenne, hogy a keresztény tanítás, filozófia mint életforma úgymond templomi-, szakrális-, oktató közösségben és építészetben jelenjen meg. Csak templomot építeni ma már nem érdemes!
Olyan szakrális központokra van szükség, ahol az emberek az idejük nagy részét hasznosan el tudják tölteni. Amilyen módon Európa ma feladja a maga keresztény kultúráját és a pluralitást és helyette egy ál-liberális kultúrközeget alakít ki, ez Európa önfeladását jelenti. Amennyiben Európa – a maga filozófiájával, életformáival, kulturális formájával – a közeljövőben nem ébred fel, akkor turisztikai központtá válik és mint kulturális értelemben vett Európa, megszűnik létezni.

– Milyen ébredést vizionál?

– Az egyik az ökumené lehetne. Az, hogy a keresztyén világ még mindig nem tud összefogni, az borzasztó! Rá kellene ébredni, hogy a lutheránusság, a kálvinistaság és a pápistaság így együtt nem ellentétes vonulatok, hanem egyfajta pluralitást és kultúrát jelentenek. Ez az összefogás ha nagyon rövid távon nem történik meg, akkor a keresztyén kultúrának Európán belül vége.

– Magyarországot tekintve hogy látja a mai helyzetet?

– Valójában nem döbben rá az egész nép, hogy eddig is sok volt a gond, viszont identitásunkat, nyelvünket és kultúránkat meg tudtuk őrizni. Borzasztó, hogy a politikai küzdelmek felőrlik az országot. Rossz a hangulat! Engem zavar a baloldal jelszava és a rezsicsökkentés jelszava is. Azt gondolom, hogy jobban kellene a magyar kormánynak a keresztény etikára, a kultúrára, az együttlétünkre bazírozni a jövendő választásokon. Amíg a politika ilyen mértékben szembefordítja az embereket – és az emberek erre kaphatók, mert nincs kiforrott identitásuk –, addig óriási a baj.

– Az egyház tanításából eredően a pártpolitikai érdekek fölötti, magasabb normát képvisel...

– Az egyház sokkal keményebb propagandával, szókimondóbban, és világibban kéne, hogy beavatkozzon a nemzet jövőjébe. Ezt régen megtették! Nem lehet elképzelni azt, hogy Erdélyben a magyarság megmaradt volna templomok és az egyház nélkül! A magyar kultúrát, az irodalmat, az egymás melletti kitartást, az összetartozást az egyház tartotta szellemiségével fenn. Miért nem tartja az egyház feladatának azt, hogy a magyarságot valahogy morális értelemben összetartsa?

– Ön szerint mi hiányzik ehhez?

– Elhivatottság, felismerés, tudás, emberi nagyság, szolgálat és alázat. Én magam gyermekkorom óta egyházi környezetben nevelkedtem. Nagyapám Kalotaszeg református esperese volt, az unokaöcsém szintén, míg nagynénéim férjei és két másodunokatestvérem is református lelkipásztorok. Így mindig templom-közelben éltem. Még családon belül is nagyon kiváló és nagyon rossz lelkipásztorokat ismertem. Volt olyan, aki a falu „apja” volt, míg más ismerősöm – bár nagyon magas szinten prédikált – mégsem tudta megértetni magát a hívőkkel. Olyan emberekre van szükség, akik hitelesen, az adott emberekhez tudnak szólni! Nemhiába vannak olyan gyülekezetek, ahova zarándokolnak az emberek. Hiszen vannak helyek, ahol tiszta tanítással és erkölcsi beszéddel lehet találkozni. Ebből kéne minél jobban erősödni ahhoz, hogy az egyház visszanyerje azt a helyét, ami hivatott a számára.