EU csúcstalálkozó

Egyre inkább úgy tűnik, hogy Európa komolyan veszi a cinikus mondást, miszerint amit nem látunk, az nincs is. Legalábbis a múlt héten összehívott rendkívüli EU csúcs erre enged következtetni. Már a beharangozó híradásokat, a döntések latolgatásait, a nyilatkozatokat hallgatva is baljós érzéssel ülhettünk készülékünk előtt. „A Földközi-tengeren kialakult migrációs válság oka nem Európa, hanem az érintett térségben kialakult instabilitás, háború és a szegénység” – fogalmazott az uniós állam-, illetve kormányfők rendkívüli csúcstalálkozóját megelőzően, Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke.

Aztán következett a csúcs. Európa vezetői Brüsszelben találkoztak, hogy válságmegoldásról tárgyaljanak. Mondani lehet: minden a latolgatásoknak megfelelően történt. Az első hír, hogy háromszorosára emelik az uniós tagállamok a földközi-tengeri mentőakciókra fordítható támogatást. A Triton akció hatókörét nem bővítik ki, de megpróbálják szétzúzni az emberkereskedők hálózatait. „Arra kértük a külügyi főképviselőt, hogy tegyen javaslatot a csempészek hajóinak elfogására és megsemmisítésére. Ez a nemzetközi jog és az emberi jogok tiszteletben tartásával történik majd” – mondta a csúcstalálkozót követően az Európai Tanács vezetője, Donald Tusk. A tagállamok vezetői nem döntöttek ugyanakkor a bizottság javaslatáról, amely értelmében növelnék a befogadott menedékkérők számát Európában. Ezen kívül az északi tagállamoknak sem lesz kötelező az Olaszországba, vagy Görögországba érkező menedékkérőket átvenniük.

A döntéssel kapcsolatban az ENSZ Menekültügyi Főbiztosa, António Guterres elmondta, hogy „ha a nyugati országok első számú válasza az marad, hogy bezárják a kapuikat, akkor a jövőben is kétségbeesett emberek ezreit hajtjuk az egyre kiterjedtebb bűnözői alvilág karjaiba, miáltal mindannyiunk biztonságát csökkentjük.” Az Amnesty International jogvédő szervezet szerint továbbra is sok halott lesz a Földközi-tengeren, mert nem bővítették ki azt a területet, ahol a mentőalakulatok dolgozhatnak majd.

Mit védünk?

A fenti rajzon Afrika mint jéghegy látható. A vízből csak a „jéghegy csúcsa” – egy menekülteket szállító, vélhetően ócskavasból épült rozsdás csónak – látszik ki. Számomra ez a valódi kép. Annak láttatása, hogy ha az európai döntést és irányt komolyan vesszük, nem teszünk egyebet, mint a látványt, azaz Európa lelkiismeretét „rakjuk rendbe.” Azaz sok minden marad változatlanul, ugyanakkor a döntés értelmében tűnik el a szemünk elől.

Azok az emberek – „szeretett testvéreink” –, akik életük kockáztatásával ócskavasból épült ladikokba szálltak és vélhetően szállnak majd a jövőben is, nem másért teszik mindezt, hanem éppen az életükért, vagyis az abba vetett hitükért. Üdvözlöm azt a döntést, hogy az embertelen körülményeket, a megbízhatatlan, életveszélyes ladikokat fel kell számolni. Azzal is egyetértek – sőt, merem úgy fogalmazni –, hogy bűnt követnek el azok, akik mások nyomorúságát kihasználva emberhez nem méltó körülményeket nyújtva igyekeznek meggazdagodni a másik kiszolgáltatottságán. Helyesnek tartom azt a döntést, mely ezt felszámolni hívatott. De mi lesz helyette? Számomra a legmegnyugtatóbb az lenne, ha a történet, a döntéshozók álláspontja nem itt zárulna le, nem elhárítani akarnák a kérdést, hanem éppen csónakot küldenénk. Olyat, mely segít, ami valóban átér a túlsó partra. De láthatóan éppen ezt nem akarjuk. Nem merjük a másik kiszolgáltatottságát felvállalni, félünk attól, hogy mi lesz, ha valóban partot érnek a csónakok.

Európa védi önmagát, miközben éppen önmagát, eszméjét, filozófiáját és hitét tagadja meg. Többen úgy fogalmaznak, hogy egy kultúra mindig önmagát építi, ebből kifolyólag kevésbé szolidáris más kultúrákkal. Európa kultúrájában a szeretet, a másik segítése, a másik elfogadása eddig – bár a történelem számos esetben ellentmond ennek – értékként szerepelt. Mára kérdéses, hogy európai önmeghatározásunkban mit helyezünk az elsők közé.

„De ki a felebarátom?”

Eszembe jut a bibliai tanítás, az irgalmas samaritánus története. Ott a fogadóba, azaz segítségnyújtásra irányítja Jézus a figyelmünket. Nem azt mondja, hogy a krízisbe került tőlünk idegen, így ne segítsünk neki, hanem a tanítás arra hív, hogy vegyük észre a másik elesettségét, valljuk magunkat a másik testvérének és tevőlegesen, áldozathozatalt sem megtagadva segítsünk neki. Ez a történet immáron két évezrede szövi át az európai gondolkodást. Nagy kár, ha ezt a történetet csak önmagunk megsegítésének vágyára alkalmazzuk...