A nemzetközi akadémiai programokra és az interaktív műhelymunkára mintegy tizennyolc országból érkeztek emberi jogi aktivisták, újságírók, tanárok, civil szervezetek és az egyházak képviselői, oktatásért felelős szakemberek, hogy együtt tanuljunk és beszéljünk kollektív emlékezetről és a jelenben is ható előítéletekről, többségben és kisebbségben lévő csoportok viszonyáról, konfliktuskezelési stratégiákról. Megvitattuk a kollektív traumafeldolgozás és a megbékélés lehetséges útjait és az emberi jogok érvényre juttatásának módjait a médiában, közéletben és az oktatás, civilszféra színterein.

A nyári egyetem során különösen is fontossá vált, hogy elgondolkodjunk a történelmi dátumok mögött húzódó emberi és közösségi sorsokon, az események súlyán. Éppen ezért több hazai civil szervezet is szervezett számunkra műhelyalkalmakat, hogy érzékenyítsen bennünket a kollektív emlékek személyes identitásunkra gyakorolt hatására és a társadalomban húzódó törésvonalakra. A résztvevők sokszínű összetételéhez hasonlóan Nyugat-Európából, Közép-Kelet-Európából és Dél-Európából is érkeztek előadók és akadémikusok, így földrajzilag is széles merítést nyerhettünk arról, hogy az egyes országokban miképp küzdenek meg a generációkról generációkra öröklődő traumatikus emlékek és konfliktusok örökségével. A csoportfoglalkozások kiemelt célja a párbeszéd megteremtése és elősegítése volt, hogy a résztvevők szabadon oszthassák meg a kultúra és vallás terén szerzett tapasztalataikat, élményeiket, ezzel is hozzájárulva a sokszínűség mint össztársadalmi érték átéléséhez, megtapasztalásához.

Így vehettünk részt a Haver Alapítvány műhelyalkalmain és a Zachor Alapítvány „Cipők a Duna partján” emléksétáján is. Ez utóbbin több nemzedék tapasztalata találkozhatott, hiszen kortárs fiatalok beszéltek a történelemmé váló múlt örökségéről az utókor távlatából tekintve azokra, amelyet a túlélők visszaemlékezéseiről készült megrázó videófelvételek kísértek.

Ellátogattunk a Gallery 8 (Budapest 1084, Mátyás tér 13.) „Kinek a nemzete?” című kiállítására is, amely részben kanadai alkotók korábbi, ide kapcsolódó munkáiból mutat be egy válogatást olyan új művek társaságában, melyeket többségében kelet- és közép-európai roma kortárs művészek készítettek. Ezt követően került sor Szűcs Teri irodalomkrtikus moderálásával arra a beszélgetésre, ahol nehéz sorsú fiatal roma művészek verseit, prózai írásait ismertették. A kiállítás és az irodalmi est mögött húzódó elgondolás a nemzet történelmi narratíváinak és szimbólumainak újragondolását szorgalmazza, hogy a különböző etnikai csoportok hozzájárulása a nemzeti történelemhez és kultúrához elismerést nyerhessen. Ahogy Bhikhu Parek brit politikatudós fogalmaz: „Nem tudjuk integrálni „őket”, amíg „mi” megmaradunk „mi”-nek; a „mi”-nek föl kell lazulnia ahhoz, hogy létrehozzunk egy közös teret, amelyben „ők” is helyet kapnak és részévé válnak egy újraalkotott „mi”-nek.”

Legyenek azok tanultak, avagy személyes tapasztalatainkból fakadóak, de mindannyian rendelkezünk előítéletekkel - több műhelyvita is ezzel a konklúzióval zárult. Éppen ezért nagyon fontos nem csak a találkozások elősegítése, de a személyes sorsok, történetek megismerése is, a másik perspektívájába való helyezkedés bátorsága. A foglalkozások gondolatébresztő gyakorlatokkal, moderált vitával és videófilmekkel hívták fel a figyelmet a média felelősségére és lehetőségére a kisebbségi csoportokról alkotott képek, sztereotípiák felerősítésében, árnyaltabbá tételében, avagy ellensúlyozásában, gyengítésében. Olyan etikai dilemmák is napirendre kerültek, amikor a vélemény-és sajtószabadság, valamint a vallási érzékenység és vallásszabadság között szükséges közvetítő utakat, dialógust teremteni.

A XX. századot a traumák korának is nevezik, egyik legfontosabb forrásának pedig a tanúvallomást, tanúságtételt tartják. A nagy kollektív traumák, a világháborúk, a holokauszt és a diktatúrák emlékezete csak több évtizedes késleltetéssel kaphatott teret a társadalmi köztudatban, az irodalmi műfajokban és a médiában. A trauma fogalmához hozzátartozik a hallgatás, pszichológiai értelemben éppúgy mint a kulturális emlékezet vonatkozásában. A trauma elszenvedője ugyanúgy nem képes arról beszélni, amit átélt, mint ahogy a súlyos társadalmi traumákat hallgatás övezi. Ez a megkésettség azzal is magyarázható, hogy a társadalom ahhoz hasonló módon reagál a trauma kérdésére, ahogyan a tettesek az áldozatokat az ellenük elkövetett tettek elhallgatására kényszerítik; a társadalom is előszeretettel választja a nem-odafigyelést, hacsak a témával foglalkozó szakemberek mögött nincs olyan politikai erő vagy civil mozgalom, amely ügyüket felkarolja. Konkrét példával: Az USA-ban és Nyugat-Európában a holokauszt azzal a céllal került be a 80-as években az iskolai oktatásba, hogy annak negatív példáját a demokrácia értékeinek átadására és az autonómiára nevelésre használják fel.

Mostanában egyre nagyobb figyelem irányul az identitás sokrétűségének, összetettségének (vagy éppen a sokféleség belső nehézségeinek, ellentmondásainak) feldolgozására. A kollektív traumák emlékezete csak az identitásaspektusok egyik meghatározó eleme. Ezzel együtt mintha ez a téma is egyre inkább kiemelkedne, hogy az identitás, a családtörténet, a meghatározó történelmi múltak összessége hogyan mutatkozik meg és hogyan épül be a személyes élettörténeteinkbe. Az, hogy valaki egy történetet meg tud hallgatni vagy el tud olvasni és tovább tud adni, az annak tükre, hogy a történet már nem elmondhatatlan. Ez a kollektív emlékezet gyógyulásának alkalma és módja is, voltaképpen a nagy társadalmi traumák utáni generációk eszköze arra, hogy saját történetüket megalkossák.

A 20 évvel ezelőtti sebrenicai népirtás mementója éles jelként emlékeztethet bennünket arra, hogy a múlt feldolgozatlan traumái, elhúzódó gócpontjai nemzedékeken át öröklődve további konfliktusok gerjesztői lehetnek, amelyeknek bármely népcsoport, vallási, társadalmi csoport áldozatává válhat. Napjainkban is számtalan embert üldöznek, részesítenek méltánytalan bánásmódban etnikuma, nemzetisége, nyelve, kultúrája, vallása, neme, valamely csoporthoz, közösséghez tartozása miatt, akik kénytelenek elhagyni otthonaikat és akiknek a befogadására és a magukkal hozott társadalmi-kulturális és vallási sokszínűség kezelésére az európai kontinensnek egyelőre nincs közös cselekvési terve. A nyári egyetem egyik legfontosabb üzenete, hogy mindig kell lennie a társadalomban olyan kritikus, gondolkodó hangoknak, amelyek az emberek egymás iránti tiszteletének és a kultúrák, vallások közti párbeszéd fontosságának üzenetét közvetítik és érzékenyen reagálnak, szavukat hallatják a kisebbségben lévő, avagy perifériára szorult, elutasított és kirekesztett emberek méltóságát fenyegető helyzetekben.

A kelet-boszniai Sebrenica a boszniai háború idején az ENSZ védelme alatt állt. A boszniai szerb csapatok 1995. július 11-én foglalták el a várost, és a holland ENSZ-békefenntartók tétlensége mellett mintegy nyolcezer muzulmán férfit és fiút hurcoltak el, akiket a következő napokban brutálisan lemészároltak. A vérengzést a hágai Nemzetközi Törvényszék és a Nemzetközi Bíróság is népirtásnak minősítette, a történteket a II. világháború óta Európában elkövetett legszörnyűbb mészárlásnak tartják.