Véget ért a magyar istentisztelet Pesten. Az evangélikus templomban. Székács József, a nagy tekintélyű lelkész elbúcsúzott a hívektől és a sekrestyébe sietett. A templomi gyülekezetből három férfival beszélt ott meg találkozót.

Az elsőt így köszöntötte a lelkész:

– Követ úr, örülök, hogy itt van! Tudjuk, hogy most nagy dolgok történnek Pozsonyban, az országgyűlésen. Most márciusban mindenki arra figyel, mi lesz Bécsben és Párizsban: lángra lobban-e a szikra?

– A nagy kérdés, tisztelendő uram, hogy a forrongás elér-e bennünket is. Éppen csak egy napra vagyok Pesten, de gondoltam, eljövök ebbe a templomba, ahol Lajos, majd Tivadar fiam keresztelője volt.

– Jól tette, Kossuth uram! Ön ebben az istenházában mindig otthon van – mondta neki a lelkipásztor, majd a harminc év körüli másik férfiúhoz fordult:

– Görgei uram ritkábban látogat meg minket, hiszen katonaként sokfelé szólította a kötelesség, majd a tudósi pályára is messzi országban készült. De hallom, hogy a szíve hazahúzza.

– Igen, úgy gondoltam, hogy mégiscsak itthon boldogulnék a tudományos életben. A prágai egyetemen tanultam kémiát, majd Lembergbe hívtak professzornak, de bizony én szívesebben dolgoznék a pesti univerzitáson. Amíg kiderül, hogy nekem szánják-e ezt a professzúrát, toporci birtokaimra vonultam vissza.

– Meg aztán házasodni is készülsz, Arthur! – mondta neki kedvesen Kossuth. – Harminc fölött már ideje volt ennek, hiszen példának okáért – és itt a lelkész harmadik vendégére mutatott –  itt van ez a forrófejű barátunk: ő már másfél éve házas. Ugye megbecsülöd szép Júliádat, Sándor? – fordult az alkalmi kompánia legfiatalabb tagjához. Mielőtt ez válaszolt volna, Görgei Artúr is kérdést tette fel neki:

– Te is evangélikus vagy, öcsémuram?

– De még mennyire! – felelt szaporán a fiatalember. Ha tudnád, bátyámuram, hány lutheránus oskolából csaptak ki engem… Jártam Sárszentlőrincre, ide Pestre tisztelendő uramék gimnáziumába, majd Aszódra, végül Selmecre.

Kossuth erre megjegyezte:

– Nem hiszem, hogy lenne más vallás, amely ilyen végtelen toleranciát tanúsítana a mi Petrovicsunk, akarom mondani Petőfink iránt!

Székács tiszteletes úr is a fiatalemberhez fordult:

– Úgy hallom, Sándor, hogy itt a közelben, a Pilvaxban jöttök össze, hogy a világ dolgait megbeszéljétek!

Több se kellett Petőfinek, hosszú szónoklatba kezdett a világszabadságról. Idővel aztán Kossuth vette át a szót.

– Barátaim, hiszem, hogy eljön az idő, amikor mindenki megtalálja a maga helyét a nagy turbulenciák közepette. Mi a diétán küzdünk egyházunk és nemzetünk szabadságáért, ez a kölyök az utcán lelkesít lángoló verseivel, de eljöhet az idő, hogy Arthur sem a kókuszzsír savról kell hogy értekezzen, hanem mondjuk a független magyar hadsereg élére álljon.

Székács József erre lelkipásztori bölcsességgel ennyit mondott:

– Bárhogy is lesz, barátaim, mindig csak a lelkiismeretekre hallgassatok. Ezt tették a próféták, az apostolok és a reformátorok is.

Kossuthnak indulnia kellett, a székről felemelkedve félig tréfásan ezt mondta:

– Itt állok, másként nem tehetek!

Görgei halk szóval így köszönt el tőle:

– Erős várunk nekünk az Isten!

Petőfi is sietősre fogta.

– Be kell még fejezni a legújabb versemet. Pál apostol galáciai levelében találtam rá erre a sorra: „Krisztus szabadságra szabadított meg minket. Ne engedjétek magatokat ezért többé a szolgaság igájába fogni!” Ebből alkottam a költemény refrénjét: Rabok legyünk, vagy szabadok. Szeretném, ha napokon belül ezt visszhangoznák az emberek.

Székács József lutheránus lelkész mélyet sóhajtott, majd szelíden ezt mondta:

– Menjetek békével, az Úr áldjon és őrizzen meg titeket! Erős vár a mi Istenünk.

Ezzel kikísérte őket a pesti forgatagba. Kossuth a Duna-partra sietett, hogy elérje a Pozsonyba induló gőzhajót, Görgei fogatba szállt, ami Toporcra vitte. Petőfi rohanvást a Pilvaxnak vette az irányt.