A munkám miatt sokat utazom Budapesten belül, és ennek két velejárója is van: van időm gondolkodni, és van lehetőségem idegenek arcát látni a tömegközlekedési eszközökön. Milyenek ezek az arcok? Legtöbbször: szomorúak. Fásultak. Magányosak. Zárkózottak. Szürkék. Idegesek. Ritkábban: mosolygósak és élénkek – de leginkább a gyerekeké ilyen. Adódik a kérdés: mindenkire ez a „sors” vár, aki felnő?

Ahogy telnek az évek, egyre inkább elveszítjük az örömünket, és csak tapossuk a napokat? Na ne már! Istennel járva ennek nem kell így lennie.

Sőt! Vele egyre nagyobb szabadságba jutunk. Vele mindenkor örülhetünk – ahogy Pál apostol írja többször a leveleiben. Istennel olyanokká válhatunk, mint a folyóvíz mellé ültetett fa: élő, erős gyökerekkel bíró, virágzó, gyümölcsöző.

Ugyanakkor, ahogy telnek az évek, arra is rá kell jönnöm: bizony a csalódások, a megtöretések, a fájdalmak, a küzdelmek elkerülhetetlenek. Igen, keresztényként is.

Tovább a teljes cikkre.