Arról is beszélt, ma hogyan hirdetik a kétezer éves üzenetet a protestáns egyházak, és mit tehetnek az európai lelki és erkölcsi válság leküzdéséért.

– Mint lutheránus püspök hogyan tölti ezt a különleges napot?

– Sokféleképpen. Kezdem családi körben, a gyerekeimmel közös reggelivel, elcsendesedéssel, igeolvasással. Délelőtt részt veszek a Papp László Sportarénában a reformáció emlékéve központi ünnepségén, amit ökumenikus hálaadó istentisztelettel kezdünk, azután miniszterelnök úr mond ünnepi beszédet, a harmadik rész pedig egy különleges kulturális gálaműsor lesz. Gyülekezeti alkalmon is részt veszek: este a szentendrei gyülekezetben új orgonát fogunk szentelni, ezzel is emlékezve és emlékeztetve, hogy Bach egyháza, a musica sacra képviselői is vagyunk. Tegnapelőtt, vasárnap tévés istentiszteleten szolgáltam Kelenföldön, prédikációmat a Lutheránus Világszövetség honlapjára is feltették, és nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy magyar és európai evangélikusként így részt vehetek a lutheránus világ virtuális gyülekezetében.

– A protestánsok minden századik évfordulón megemlékeztek erről a szimbolikus napról. Mennyiben más a mostani kerek évforduló, mit ünnepelnek a protestánsok ötszáz év elteltével?

– A korábbi százas évfordulók antikatolikus jellege után most, az ötszázadikon jutottunk el oda, hogy már nem a katolikusok ellen, hanem velük együtt tudunk emlékezni. A múlt évi svédországi lundi megemlékezésen történt meg az igazi áttörés, amikor október 31-én a Lutheránus Világszövetség vezetősége – köztük én is jelen voltam még az egyik alelnökként – és a Ferenc pápa vezette vatikáni küldöttség közös istentiszteletet tartott. Én akkor azt a kifejezést használtam, hogy megtörtént az ökumené reformációja, mert már közösen tudunk tanúságot tenni a megváltó Jézus Krisztusról. Az ökumené természetesen nem jelenti azt, hogy feladnánk protestáns identitásunkat.

– Miért október 31-ét ünneplik a protestánsok, amikor nem is biztos, hogy Luther kifüggesztette tételeit a vártemplom kapujára.

– Október 31-e jelképes dátum. Sok minden már 1517. október 31-én, sőt előtte megtörtént, Luther ágostonrendi szerzetesként, igehirdetőként, a wittenbergi egyetem Szentírást magyarázó professzoraként hosszabb folyamat keretében, fokozatosan vált reformátorrá. Egyetértek Csepregi Zoltán teológussal, aki szerint 1517. október 31-én Luther még nem volt reformátor – ma reformkatolikusnak nevezhetnénk. Nagyjából fél évvel később történt a nagy váltás, akkor ismerte fel Pál apostol római levelét olvasva, hogy az igaz ember hitből él, hit által kapjuk az irgalmas Istentől a megigazulást. Tény, hogy 1518-tól kezdve a kereszt teológiáját hirdette a dicsőség teológiája helyett, és a Szentírás elsőbbségére hivatkozva szembeszegült az egyház, mindenekelőtt a pápa tekintélyével, kormányzói hatalmával.

– Végül is kinek mekkora felelőssége volt az egyházszakadásért?

– Luther azt szerette volna, ha a legfőbb egyházi döntéshozó testület, a zsinat tárgyalja a téziseit. Ehelyett a pápa a német egyházi vezetés közreműködésével hatalmi szóval próbálta lezárni a vitát. A több évig tartó huzavona végén egy pápai átokkal fenyegető bullát adtak ki Rómában, amit Luther 1520 végén – az egyházi kánonjogi gyűjteménnyel együtt – látványos performance keretében, híveivel elégetett Wittenbergben, és ez volt az igazi fordulópont, ahonnan már nem volt visszaút. Ma már a katolikus egyház is elismeri, hogy a lutheri reformáció hatására hívták össze a tridenti zsinatot, amely egyfelől kiátkozta a protestánsokat és vice versa, de ezt 1999. október 31-én Augsburgban a Vatikán és a Lutheránus Világszövetség a megigazulásról szóló közös nyilatkozat elfogadásával együtt ünnepélyesen visszavonta. Másfelől a tridenti zsinat nyitotta meg a katolikus egyházon belüli reformzsinatok sorát, és az elmúlt fél évezredben a katolikus egyház is sok tekintetben, jelentősen megújult felismerve a „semper reformanda” parancsát.

– Van-e még komoly akadálya annak, hogy a különböző keresztény felekezetek tovább közeledjenek egymáshoz, és helyreállítsák a teljes egységet, ha szervezetileg nem is, de legalább spirituálisan, a hitvallásban?

– Több az, ami összeköt, mint ami elválaszt. Csupán néhány igazán markáns különbség van a katolikusok és a protestánsok között, ilyen az úrvacsoratan, a szentségek, továbbá az egyház és a papság értelmezése. A különbségekről nyíltan kell beszélni és beszélgetni, de úgy, hogy megpróbáljuk megérteni és elfogadni a másikat, hogy ő is ugyanabban a Szentháromság Istenben hisz, mint én, csak ezt a hitet nem ugyanazon a módon valljuk meg és gyakoroljuk. A párbeszéd új állomását jelenti Ferenc pápa gyakorlatias, a teológiai helyett lelkipásztori szempontú megközelítése. Ő az értelemben való megállapodás mellett nagy súlyt helyez a szív megállapodására, ezért például megengedhetőnek tartja katolikus-evangélikus házaspároknál a közös áldozást. Szerintem ez jó irány.

– Az evangélikusokról gyakran elhangzik, hogy hídszerepet töltenek be a katolikusok és a többi protestáns egyház között. A keresztény ökumené felé vezető úton mi volt a jelentősége az október 13-án a budapesti Fasorban megtartott közös evangélikus–református zsinatnak?

– Örömmel nyugtázom, hogy ahhoz a közös nyilatkozathoz, amit mi evangélikusok a katolikus egyházzal 1999-ben Augsburgban a megigazulásról aláírtunk, a Metodista Világtanács után az idén nyáron a Református Egyházak Világközössége – amelynek tagja a Magyarországi Református Egyház – is csatlakozott, mégpedig Wittenbergben, a reformáció bölcsőjében. Az októberi budapesti közös zsinati ülésünk szimbolikus, ünnepi alkalom volt, amit munkaüléseknek, folyamatos párbeszédnek és közös tanulási folyamatnak kell követnie. Hogy mennyi még a feladat e tekintetben, az is mutatja, hogy bár már korábban deklaráltuk és sok alkalommal gyakoroltuk is az úrvacsorai közösséget, a zsinati istentiszteleten a közös úrvacsoravétel úgy volt, hogy két sorban álltunk, és az egyik sorban kenyeret és bort osztottak, a másikban meg ostyát és bort. A legtöbb ember természetesnek tartotta, hogy ki-ki a saját gyakorlatához illő jegyeket vegye magához. Én demonstratív módon, tudatosan a kenyérhez álltam be, mert úgy gondolom, hogy ugyanúgy Krisztus testét és vérét tudtam venni a református püspöktől, mintha ostyát kaptam volna. Ugyanakkor fájt, hogy az ostya lehetőségét a reformátusok közül egy-két embert leszámítva senki nem vette igénybe, hanem kivárták a maguk hosszú sorát, hogy megkapják a kenyeret. Ez is jelzi, hogy még nagyon sokat kell nekünk, magyar protestánsoknak is összecsiszolódnunk.

– A reformáció jubileumi emlékéve két hónap múlva véget ér, de mi lesz jövőre? Hogyan lehet a reformáció ötszáz éves üzenetét a mai kor nyelvén és kommunikációs csatornáin érthetően, érdekesen közvetíteni és napirenden tartani?

– Nekünk minden év minden napján minden lehetséges alkalommal, módon és eszközzel hirdetnünk kell nem az ötszáz, hanem a kétezer éves üzenetet, Isten igéjét. Azt, hogy egyedül hit által, egyedül kegyelemből, egyedül a Szentírás alapján, egyedül Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása által üdvözülhetünk. De nem elég az igét hirdetni, ragozni is tudni kell. Luthertól azt is érdemes megtanulni, hogy ő korának minden közéleti, társadalmi, kulturális, sőt gazdasági és politikai kérdéséhez hozzá tudott szólni. Élni akart és tudott kora új tudományos, technikai és kommunikációs lehetőségeivel a könyvnyomtatástól az egyetemi oktatáson át az ének- és képzőművészetig. Az ő példáját követve készíttettük el majdnem évtizedes munkával a Luther életéről szóló tízrészes rajzfilmsorozatot, amit a Magyar Televízió október eleje óta hétről hétre sugároz, és nemzetközi siker lett, már hat nyelvre lefordították.

– Az idei jubileumi ünnepségek, megemlékezések után mi a protestáns egyházak feladata „október 32-én” és jövőre, az ötszázegyedik évben? Minden felmérés és elemzés azt mutatja, hogy Európa-szerte – különösképpen Luther hazájában is – fokozatosan szorul vissza a keresztény vallás, gyengül a hit, templomokat zárnak be, és egyre több országban, városban, iskolában nem tűrik a keresztény szavak, fogalmak és jelképek nyilvános használatát.

– A legfontosabb az igényes, lelkes-lelkesítő ifjúsági munka és a gyülekezetek megújulása. Az európai egyházak elöregedése és jóllakottsága, kényelmessége, sokszor lustasága eleinte csak a nyugatiakat jellemezte, de időnként és helyenként már nálunk is tapasztalható. Én a Lutheránus Világszövetség alelnökeként is mindig azt hangsúlyoztam, hogy ne a nyugatiak szabják meg az agendát, a tennivalókat, hanem hallgassanak a kelet-közép-európai egyházakra, vegyék figyelembe a mi tapasztalatainkat, a kommunizmus alatti helytállásunkat is. Többször előfordult Nyugat-Európában, hogy amikor előadásaimon szembesítettem az ottani egyházak képviselőit azzal, miért veszik le a templomukról és a nyakukból a keresztet, miért nem vállalják nyíltabban és bátrabban a hitüket, saját identitásukat, az leforrázta őket, mert zavarja őket az őszinte kritika.

– Sokan arra figyelmeztetnek, hogy ha nem fékezzük meg a tömeges, illegális bevándorlást, néhány nemzedéken belül megtörténik a keresztény gyökereit elfelejtő, megtagadó Európa iszlamizációja. Mit kell és lehet tenni ez ellen?

– Ötszáz évvel ezelőtt a Török Birodalom európai terjeszkedését mohamedán veszélyként értelmezte Luther, és prédikációiban Isten büntetése eszközének nevezte, ezért keresztény honfitársait önkritikára, bűnbánatra, megtérésre intette és buzdította. Ma sem elég, ha csak sóhajtozunk a migráció és az iszlám terrorizmus veszélyei miatt, és képmutatóan siratjuk a keresztény Európát, hanem éljük meg sokkal markánsabban, bátrabban, hitvallásosabban a kereszténységünket, és akkor esélyünk van arra, hogy nem fognak bennünket elnyomni a más vallású, identitású bevándorlók. Emblematikus dátumnak és intő jelnek tartom az 1541-es esztendőt, amikor a török szultán csellel elfoglalta a védtelen Buda várát, ugyanakkor a sárvári vár melletti Újszigeten a Wittenbergben tanult Sylvester János kinyomtatta az általa lefordított első teljes Újszövetséget, ami a magyar reformáció és a magyar nyelvű kultúra egyik meghatározó alkotása volt. Október 31-e üzenete 2017-ben tömören így fogalmazható meg: az a protestáns válasz az európai lelki és erkölcsi válságra, hogy kézbe adjuk a Bibliát, és azt mondjuk, itt van, tessék, olvassátok. Így tudunk élni a reformáció legnagyobb ajándékával, hogy újra felfedezte a Szentírást és az ahhoz való kötődést, a világban ezen az alapon való tájékozódás lehetőségét kínálva fel az embernek.