Azzal a talán meglepő közléssel kezdem, hogy már az Ószövetségben is szó van úszásról. Ézsaiás könyvének 25. része azt a mozdulatot jeleníti meg, ahogy az úszó széttárja a karját (25,11). Az Újtestámentumban pedig a magam részéről Péter apostolt tekintem úszóbajnoknak. Mielőtt azonban ide eljutnék, hadd szóljak arról, hogy a vizes vb különböző versenyszámainak szerintem milyen lelki vonatkozásai vannak.
Kezdjük a vízilabdával. Mint minden csapatjáték, igazi tanulsággal szolgál. Valamennyi játékosnak megvan a maga posztja. Itt mindenki igyekszik a legtöbbet kiadni magából, ám közben tudnia kell, hogy a másik nélkül nem boldogul. Ha a csapattárs van jobb helyzetben, passzolni kell. Önzetlenül engedni kell, hogy ő lője a gólt. Legfőképpen pedig követni kell az edző – a Mester! – utasításait. Ha ő lecserél valakit, annak oka van. Időkérésnél mindenkinek különösen figyelnie kell rá. Jézus csapatjátékra hívta el tanítványait. Ahogy egykor a tizenkettő esetében, úgy ma is megkeresi kinek-kinek a maga posztját. Folyamatosan adja az utasításokat. Látja, hogy sokszor szabálytalankodunk, vagy éppen a nagy birkózásban minket nyomnak le a víz alá. Sokszor bizony mellélövünk. Vagy potyagólt kapunk. Ilyenkor az Edző azt mondja: nem szabad feladni, hanem küzdenünk kell tovább. A csapatért, a nagy ügyért, a győzelemért. Ez utóbbinak – Pál apostol szavával – nem hervadó, hanem hervadhatatlan koszorú a jutalma.
Nagyon megszerettem aztán a szinkronúszást. Itt sem egyedül vagyunk a medencében, hanem a társainkkal. Ha egy valaki ront, az egész csapat veszít. A szinkronúszók által bemutatott csodálatos összhang példa kell hogy legyen az egyház népének. Számomra ez a sportág is a hit küzdelmét és szépségét jelképezi. Az úszók alatt nincs talaj, ahonnan el tudnák magukat lökni, mégis csodálatos magasságba képesek emelkedni. Legszebb, amikor a versenyzők a társaikat emelik föl. Közben fogy a levegő, szinte már görcsbe rándulnak az izmok, ám ez is hozzátartozik ehhez a sporthoz. A hitélet szenvedéssel és próbatétellel jár együtt.