A temetés olyan téma, amelyről mindannyiunknak vannak tapasztalatai, ugyanakkor mégis nehéz róla beszélni, mert a legmélyebb érzéseinket érinti. Az elvesztés fájdalma és a gyász feldolgozása ma egyáltalán nem egyszerű. A halál nem természetes része a hétköznapi életünknek, a halálesetek nagy része kórházban történik, távol az otthontól és a családtól. Talán emiatt is vált tabutémává: olyasmivé, amiről nem tudjuk, hogyan kellene beszélnünk, nem tudjuk, hogyan kellene egy gyászolóhoz fordulnunk.

Pedig valójában a gyász egy teljesen természetes folyamat, a legtöbben ugyanazokon az érzelmi szakaszokon megyünk keresztül. A temetés ebbe a folyamatba ágyazódik bele, sőt kiemelt jelentősége van a gyászfeldolgozásban, mert bár a temetéssel járó elintéznivalók lekötik a hozzátartozók gondolatait és energiáit, a szertartáson viszont már realizálódik a veszteség, melyet követően egyfajta vákuumérzet, üresség lép fel, a gyászolóknak pedig szembe kell nézniük a megváltozott hétköznapokkal. Ez olyan krízis, amelyben hangsúlyos szerep jut a támogató környezetnek és a családtagoknak, és ebben a kísérési folyamatban töltene be fontos szerepet az egyházi lelkigondozás is.

Ugyanakkor a gyászfolyamat természetes lefolyását sok minden megakadályozhatja, akár a környezet is, mint ahogyan az a bevezetőben említett Matt Zoller Seitzcal is történt. A temetési szertartást végző személynek – legyen bár lelkész vagy polgári temetési szertartást végző személy – nagy felelőssége van abban, hogy a gyászfolyamat lezajlásában támogatást biztosítson, és nagyon érzékenyen, a gyászolók lelkiállapotára, élethelyzetére figyelve legyen jelen mellettük.

Tovább a KötőSzó blogra.