Luther első nagy, nyomtatásban megjelent könyvében ezt írja: „…az egyháznak szüksége van a reformációra. Ez azonban nem lehet egyetlen ember dolga, sem a pápáé, sem a bíborosoké – ezt az utolsó zsinat már bebizonyította –, hanem az egész földkerekségé, sőt egyedül Istené. S ennek a reformációnak az idejét egyedül az ismeri, aki az időt teremtette.”

Sokunknak a reformáció a kilencvenöt tétel kiszögezését jelenti, egy lázadó, meggondolatlan cselekedetet, mely felforgatta a történelmet és vele együtt az egész világot. Egy egyszeri, megismételhetetlen eseményként él a képzeletben, melyre akkor és ott volt szükség, mert a kereszténység folyamatosan gurult lefelé a lejtőn, messze az igétől, a valódi megértéstől és a személyes Istennel való kapcsolattól.

Ahogyan a fenti idézetben olvashatjuk, a reformáció nem egy ember dolga. Nem a pápáé, nem a bíborosoké, nem Lutheré. A megújulás nem egy heroikus emberi alak egyszeri cselekedete, mert ebben az esetben a hőssel együtt meghal a műve is. Emlékét még őrizzük, de tette valódi hatása vajon átragyog-e a történelemkönyveken? „Ahol az ige veszendőbe megy, ott nincsen többé egyház” – mondja a reformátor, ez az üzenet pedig átível az évszázadokon és az évezredeken. Az igében rejlő isteni útmutatás és bölcsesség az, ami személyektől függetlenül, az időt és teret legyőzve ma is ugyanúgy meg tud érinteni minket, mint Luthert. Innentől fogva pedig már a mi felelősségünk is, hogy reformátorok leszünk-e.

A cikk itt folytatódik.