Józsi bácsit évtizedek óta ismerem. Lassú mozgású, jámbor ember. Mindenkivel tisztelettel bánik, legyen az ember, állat vagy növény. Emlékszem, amikor már menthetetlenül korhadt a kertünkben a cseresznyefa, és őt kértük meg, hogy vágja ki. Állt a fa tövében, sóhajtozott, hümmögött, az ujjaival szórakozottan cirógatta a törzset.

– Hogy lehetne megmenteni? – kérdezte. – Akár csak egy ágat. Ha megmetszenénk alaposan. Akkor esetleg… Néhány rügyet átszemzek arra a fiatal fára. Ha mindenképp ki kell vágni, valamit akkor is átmentünk belőle.

És küzdött egy csomót vele. A fa végül kikerült, de a szemzés megmaradt. Ma is van egy cseresznyeága a meggyfánknak. (Aztán letagadta, hogy ő csinálta. Biztosan a férjem volt, csak nem emlékszem már rá – mondta. De ezt már megszoktuk tőle.)

Persze ez néha olyan körülményeskedésnek tűnik, az én hirtelen természetem nem mindig viseli jól. Neki viszont ilyen a vérmérséklete, és gyakran beigazolódik, hogy jó nekünk ez a hozzáállás.

A lovai is így kerültek hozzá. Sokáig lovardában élt Dongó meg Rakéta, aztán amikor kiöregedtek, húsárban hirdették meg őket. Józsi bácsi elhozta fuvaros lónak mind a kettőt. Nagy türelemmel betanítgatta, hozzászoktatta őket az új feladathoz. Amikor meg nincs fuvar, az unokái lovagolnak a kövér Dongó és a komótosan lépkedő Rakéta hátán. Nem sietnek, nem kapkodnak. Olyan nyugodtak és megfontoltak lettek, mint az új gazdájuk.

És van Józsi bácsinak egy titka: időnként… lódít. Először azt hittük, csak szórakozott vagy feledékeny, de már gyanús, hogy nem.

Néhány éve a közeli városból került a faluba egy eladósodott család, Balog András meg a felesége, Kati. Riadt tekintetű, ágrólszakadt népek voltak. Mintha csak a szél fújta volna őket ide, olyan gyökértelenek. Ki tudja, milyen reményekkel jöttek. Itt olcsóbb az ingatlan, a ház mögött nagyobbacska kert is van, akár meg is lehet termelni ezt-azt, persze sok munkával.

Itt van mindjárt a szántás. Ha csak felássák a földet, bizony az is többnapos kemény munka. De Józsi bácsi tévedésből megszántotta Dongóval meg Rakétával egy délelőtt a jövevények kertjét. Aztán bekopogott, és elnézést kért, hogy eltévesztette a helyet, ahol szántani akart, mert „ezek a földek ott hátul olyan egyformák”. Balog András csak nézett, aztán mivel szóhoz nemigen juthatott, csak kezet nyújtott Józsi bácsinak, aki attól kezdve jó ismerősként kezelte.

Bizony jól is jött az ismeretség, mert a vetés ideje igencsak közeledett, a jövevényeknek meg épp csak a mindennapira tellett, pedig a kukoricát bizony földbe kellett volna már tenni, hogy ősszel legyen mit aratni. Balog András röstelkedve ballagott át a szomszédba.

– Nagyon szégyellem – mondta –, de segítségre lenne szükségünk. Nem vagyunk járatosak az efféle dolgokban. Sose volt még földünk, azt se tudom, milyen magot szoktak venni és honnan, de a legrosszabb, hogy nem is nagyon telik rá most, hogy beszerezzük. Ha meg nem sérteném, szomszéd, ha kisegítene, megadnám ősszel az árát. Tudom, hogy magának nagyban van kukoricája. Biztosan ért hozzá. És azt is tudom, hogy nemigen ismerjük még egymást, szóval az is érthető, ha nem kapok bizalmat.

Már fordult volna ki az ajtón pirulva, de Józsi bácsi odalépett mellé, vállon veregette, aztán hátul a zsákokban megmutatta, melyik kukoricamag mit tud. Végül egy fél zsákkal a szomszéd kezébe erőltetett, és megígértette vele, hogy ezzel és ezzel a sor- és tőtávolsággal fogja elvetni, mert úgy lesz a legjobb.

Telt az idő, ha kapálni kellett, együtt kapáltak, ha elfáradtak, egy-egy kupicát lehajtottak a saját főzésű pálinkából. Ahogy jött a juhok ellésének ideje, Józsi bácsi a nyájából hozott egy kisbárányt is dajkaságba a szomszédnak. Balogné, Kati megszeppenve karolta át a reszkető kis jószágot. Önfeledt mozdulattal simogatta, mint valami kisgyermeket, az meg odasimult a tenyerébe szelíden. Az asszony szinte könyörgően nézett a férjére.

– Mivel tartozunk? – kérdezte remegő hangon András.

De Józsi bácsi csak nevetett és legyintett.

– Á, ugyan! Ezért? – pukkadozott. – Nem szoptatta az anyja, ha otthagyom, elpusztult volna.

Aztán elmagyarázta, hogy csak a gondot hozta vele a házhoz, mert úgy kell ám cucliból táplálni az ilyent. Sok a baj vele, nem éri meg a fáradságot. És a bárány maradt. Szeretgették, cucliztatták vagy három hétig, de utána már ügyesen eszegette a szénát, majd a füvet is.

Addigra már Balogék is tudták, hogy a szénát a lekaszált fű megszárításával lehet létrehozni, sőt lassan – sok gyakorlással, bosszankodással és hátbaveregetéssel kísérve – meg is tanultak a sarlóval, kaszával bánni. Fű nőtt bőven az árokparton is. A kis állat pedig sok örömmel járt, és szépen gyarapodott.

Felbátorodva csirkéket is vettek közösen. Józsi bácsi választotta ki a tíz legéleterősebbet nekik. Öreg banánosládából lett a fészkük, törött létrából a kakasülő, amelyen aludni szerettek. Kevéske dróthálóval körülkerítették a helyüket, ott kapirgáltak, pityegettek egész nap.

Múlt az idő, nőtt a bárány, gyűlt a széna, tollasodtak a csirkék, a kukoricát már nem kellett kapálni, olyan magas volt. Vidámabb lett az élet. A gyerekek is megbarátkoztak. Balogék kislány unokája felmerészkedett lassan a kövér Dongó hátára. Józsi bácsi két fiú unokája pedig ügyesen vigyázott a kicsire, nem kellett aggódni. Két pöttöm lába úgy harangozott, mint valami lecsüngő virágfejek. Nem is nagyon kapaszkodott még, csak kacagott és nézelődött egyre. A fiúk fogták a ló kantárszárát meg a gyerek lábszárát, nehogy megriadjon a kislány, de a ló mindig olyan nyugodtan és egyenletesen lépegetett, mintha hímes tojást vinne: szinte elringatta. 

A nyár gyümölcsei örökösen gazdagabban teremtek, mint ahogy Józsi bácsi családja el bírta volna fogyasztani őket. Mindig jutott a szomszédoknak is, és persze Balogék sem maradtak ki sohasem a jóból. Eper, cseresznye, meggy, málna, barack, szőlő, körte került az asztalra, és néha egy-egy tálka már nem üresen, hanem süteménnyel megrakva vándorolt vissza Józsi bácsiékhoz.

Eljött a betakarítás ideje. András meg Kati küszködtek pár napig a kukoricatöréssel, de egy délután Józsi bácsi véletlenül elnézte, hol is van a határ, és kombájnnal learatta az egészet egyben. Balogék azt se tudták, mit mondjanak. Hálálkodtak volna, ha szóhoz jutnak, de a szomszéd csak egyre gyűrögette a sapkáját lehajtott fejjel, pironkodva magyarázta, hogy mekkorát tévedett, és mennyire röstelli a dolgot. A kukoricát persze részarányosan elosztotta, és szólt, hogy be is hordja a góréba menten az utánfutójával, csak készítsék elő a helyet gyorsan. És érdemes lenne a csutkát összeszedni a kombájn után zsákba, mert az szanaszéjjel hagyja, pedig hetekig el lehet azzal fűtögetni télen, és teljesen ingyen van. A szárat meg, ha gondolják, hogy nekik nem kell, elvinné ő a teheneknek télire. Természetesen kifizeti, csak úgy fogadhatja el.

Balog András már nem bírta tovább.

– Te Józsi! Mit akarsz te fizetni nekünk! Hát felszántottad a földünket!

– Az csak tévedésből volt – legyintett pirulva Józsi bácsi.

– Te adtál vetőmagot, hogy majd ősszel rendezzük.

– Á, arra te rosszul emlékszel. Én csak megmutogattam, milyenek vannak, meg hogy mire érdemes figyelni.

– Nem igaz! Egy fél zsákkal a hónom alá nyomtál. Elég lett az egész kertbe – vágott a szavába Balog András most már ingerülten. – Hát csak tudom?!

– Dehogy tudod! – veregette vállon Józsi bácsi. – Na, ne búsulj! Hát én is öregszem – nevetett. – Nekem is mindent fel kell írni, mert különben kiesik – mutogatott a kobakjára. – Te se tudod már, hogy honnan lett vetőmagod, ugye, és rám akarod fogni. De én nem vagyok ám olyan, hogy elvegyem, ami nem engem illet, komám. Na, ha kicsit nem gondolkodsz rajta, majd beugrik, hogy is volt az tavasszal. Ne búsulj, ilyen az öregség – veregette vállon a meglepetten tátogó szomszédot, azzal hazament.

De jött is vissza hamarosan a csordultig megrakott utánfutóval.

– Na, elkészítettétek a helyét? – kérdezte, mintha mi sem történt volna.

– Te Józsi! Elkészítettük, de csak nincs ez jól így. Mindig segítesz, mi meg semmit nem tudunk neked viszonozni – fogta meg a vállát András.

– Dehogynem, na. Hát épp az előbb kértem el a szárat a teheneknek.

– De mi megbeszéltük, hogy azt csak úgy adjuk. Nem fogadunk el érte egy forintot sem. Mert ez már mégiscsak sok lenne, hallod.

– Á, gondoltuk mi azt az asszonnyal. Aztán nem is pénzt adnék érte, hanem majd hozok át egy-két liter tejet naponta. Meg figyelj csak, itt van ez a zsák borsó is. Látod, ha a kukoricát darálod, tegyél bele egy-egy kisvödörrel. Jobban tojnak tőle a tyúkok.

És már ment is tovább. Pakolt, tanácsot adott, rendbe rakott. Komótosan, jámboran, kicsit lebegő járással, ahogy szokott.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 33–34. számában jelent meg 2018. augusztus 26-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.