– 1989 őszén, a Fasori Evangélikus Gimnázium újraindulásánál már egyházunkat szolgálta. Mit jelentett akkor az elsőként újranyílt evangélikus intézményben dolgozni?

– 1988-ban végeztem az egyetemen, váratlan ajándék és meglepetés volt, hogy újranyílik a Fasori Evangélikus Gimnázium, és én ott taníthatok. Gyapay Gábor, az újraindult iskola igazgatója hívott a csapatba. Idős, volt tanárok és fiatal pályakezdők együtt készítettük elő az 1989. őszi tanévkezdést. Euforikus időszak volt ez számunkra. Gyermekkoromtól kezdve a Deák téri gyülekezetben nevelkedtem, lelkészem Takácsné Kovácsházi Zelma volt. Abban az időben álmomban sem gondoltam, hogy pedagógusi pályám összeérhet az egyházi szolgálattal. Az idős tanárok pedig azért voltak boldogok, mert többen átélték a Fasor bezárását. Hatalmas lelkesedés volt bennünk, sok-sok energiát fektettünk a gimnázium újraindításába. Reménykedtünk, hogy valami rendkívülit valósítunk meg. Hitoktatóként többek között Gáncs Péter, Fabiny Tamás, Zászkaliczky Péter, Csepregi Zoltán, Takácsné Kovácsházi Zelma segítette az újraindulást.

– Miként fogadta ezt a társadalom, a környezet?

– Mindenki nagyon boldog volt. Az öröm mellett azonban az elvárások is óriásiak voltak. Egyrészt hatalmas volt a túljelentkezés, másrészt a neves, Nobeldíjas egykori diákok miatt mindenki azt várta, hogy azonnal legalább olyan szinten fog indulni a tanítás, mint amilyen az államosítás előtt volt. Ezek a túlzott elvárások magukban rejtettek néhány későbbi problémát.

– 1997-ig dolgozott a Fasorban, majd a Deák Téri Evangélikus Gimnázium tanára lett, 2005 óta az intézmény igazgatója. Az iskola kimagasló helyen szerepel az országos iskolai rangsorokban. Mennyire nehéz a professzionális oktatás mellett a lelkiséget is képviselni?

– Már ideérkezésemkor megtapasztaltam azt a közösségépítésen, személyre szabott pedagógián és evangélikus lelkiségen nyugvó légkört, ami az iskolát azóta is jellemzi. Tanáraink ma is rengeteg energiát fordítanak arra, hogy az igényes tanítás mellett programokat szervezzenek, és az osztályokat valódi közösséggé formálják. Elsődleges célunk nem a rangsorok élén szereplés és nem is az, hogy elitgimnázium legyünk – azt vallom, hogy az egyéb célok járulékosan hozzák a megtapasztalható felfelé ívelést. Mindehhez hozzájárul, hogy nálunk nincs fluktuáció, a tanárok szeretnek itt dolgozni, és törekednek arra, hogy keresztény közösségként éljenek.

– Mi ön szerint a pedagógus legfőbb hivatása?

– Ehhez vissza kell ugranom a lelkészem, Zelma néni által életre hívott ifjúsági körhöz. Ott az istenkeresés, közösségépítés és a tanulási vágy hármasa valósult meg. A nyolcvanas években rengeteg fiatalt – olyanokat is, akik az egyház perifériáján éltek – idevonzott ez az inspiráló szemlélet. Ezt próbálom én is a pedagógusi és az igazgatói pályámon megvalósítani és képviselni. Ezt a tanári közösségre és a nevelésre tekintve is fontosnak tartom.

– Miért jó evangélikusnak lenni?

– Szüleim evangélikusok, családunk évszázadokra visszamenőleg a lutheri elvek alapján élte meg a hitét. Örökségképp kaptam ezt az identitást. Az evangélikusságban szeretem a zenei hagyományt. Fóton, a kántorképzőben végeztem, ez is meghatározó volt számomra. A kelenföldi gyülekezetben ma is énekkari tag vagyok, járok a Lutheránia énekkar koncertjeire, Bach zenéje közel áll hozzám. Szeretem, hogy egyházunk tanítása bizonyos függetlenséget ad, azaz mi magunknak kell döntenünk arról, hogy miként tekintünk a világra. Zelma néni ifjúsági körében fontos volt ez a hitbeli felnőtté válás, 20. századi teológusok műveit is olvastuk. A teológia világa, a teológusok megállapításairól való gondolkodás és beszélgetés szintén meghatározó élményem.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 35–36. számában jelent meg 2019. szeptember 8-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.