– Sok olyan kulturális hatása lehet a reformációnak, amiről ma sokan talán nem is tudják, hogy onnan erednek. Ha meg kellene nevezni a legfontosabbakat, mik lennének ezek?

– Talán az anyanyelv megbecsülése. Forradalmi dolog volt, hogy Luther lefordította a Bibliát, ezzel megteremtette a német irodalmi nyelvet. Nálunk Sylvester János már 1541-ben kiadta az Újszövetséget, aztán jött 1590-ben a Vizsolyi Biblia, Károli Gáspár fordítása, amely ma is nyelvi kincsestárat jelent. A reformáció mai szóval kommunikációs forradalom volt: Isten anyanyelven beszél hozzánk, és mi közvetlenül megszólíthatjuk őt. Szabadságot hozott a reformáció: azt, hogy önállóan feltehetem a kérdéseimet Istennek, de a világgal kapcsolatban, úgy általában is. Az önálló gondolkodás komoly vívmány volt. A Lutherék wittenbergi otthonában tartott asztali beszélgetéseken hallatlanul széles volt a témák köre. Lutherből ebben a környezetben humoros, felszabadult társasági ember lett. Szabadságra és boldogságra vágyott, ezért lépett ki a kolostorból is.

– A forrásokban azt olvassuk, hogy élete végére mégis keserű lett. „Koldusok vagyunk, ez az igazság” – ez volt az utolsó mondat, amit leírt.

– Ezt a mondatát drága örökségként tartjuk számon. Sokan félreértik. Arra utal, hogy Isten kegyelmének vagyunk a koldusai, magunkat nem tudjuk megváltani. Erre jött rá Luther is: hiába ostorozta magát és böjtölt a kolostorban, nem volt lelki nyugalma. Amikor rájött, hogy mindezt ingyen, kegyelemből megkapja Istentől, akkor felszabadult.

– Az egyházi emlékezet hogy viszonyul Luther hibáihoz? Élete végén durva kirohanásai voltak például a parasztlázadás és a zsidók ellen.

– Luther nem szent. Nem szeretnénk őt heroizálni. Mindig van olyan kísértés, hogy „csináljunk” protestáns szenteket. De ezt teológiailag nem tudjuk igenelni. Nem is szeretjük magunkat lutheránusnak nevezni. Az evangéliumot, vagyis a jó hírt szeretnénk a nevünkben hordozni, nem egy ember nevét. Luthernek voltak korlátai, félelmei, és a középkor embere volt. Amit mondott, azt a kora kontextusában kell értelmezni. Súlyos hiba lenne például a korabeli zsidóságot keményen kritizáló gondolatataiból levezetni Auschwitzot…

– Luther után most a feleségéről, Katharina von Boráról is készült játékfilm. A magyar reformátorok közül kiről tudna elképzelni egy filmet?

– A 16. századi reformátorok mind izgalmasak, mert igen nehéz terepen kellett dolgozniuk. A török birodalom és a Habsburg ellenreformáció között őrlődtek. De mégiscsak átjárta a reformáció szellemisége a magyarságot. Kevesen tudják, hogy a 16 század vége felé az ország háromnegyed része a reformációhoz csatlakozott, de aztán jött az ellenreformáció, a 150 éves török uralom, és a végére megfordult az arány.

– A lelkész- és hitoktatóképzést leszámítva nincs evangélikus egyetem Magyarországon. Nincs ilyen ambíciója az egyházuknak?

– Szeretnénk az óvónő- és a pedagógusképzést újraindítani. Ezek mind léteztek a két világháború között, még evangélikus jogakadémia is. Mi voltunk az egyetlen történelmi egyház, amely minden oktatási intézményét elveszítette. A Fasori Evangélikus Gimnáziummal indultunk újra 1989-ben. Örülünk, hogy újra vannak intézményeink, és komoly terveink vannak a felsőoktatással is.

– Ez anyagi kérdés? Vagy az a kérdés, hogy érdemes-e belépni a felsőoktatás piacára, amikor annyi intézmény kínál pedagógusképzést?

– Ahhoz, hogy az evangélikus óvodában, iskolában legyen, aki dolgozzon, kellene lennie evangélikus pedagógusképzésnek. Nehéz most összegyűjteni azokat, akik evangélikus elkötelezettségűek és megszólíthatók erre. Anyagi kérdés is, de a szellemi-lelki erőnket is fel kell mérni. Negyven év kényszerszünet után ma már több százan érettségiznek évente evangélikus iskolákban. Remélhetőleg újra felnő az az evangélikus értelmiség, akivel bele lehet ebbe vágni. Ezt a széles, alulról építkező értelmiségi bázist fontosnak tartom.

– Tudtommal már a fele a nő az evangélikus lelkészi karnak, anélkül, hogy erre törekedtek volna. Nem mindenhol működik ez magától. Önöknél hogy történt?

– Őszintén szólva úgy indult, hogy kevés volt a férfi, és a hetvenes évektől egyre többen jöttek a hölgyek. A teológián már van, hogy a lelkészjelöltek között átbillent az egyensúly a nők javára, amit megint csak nem tartok jónak. Reméljük, hogy az iskolarendszerünk bővülésével egyre többen szereznek pozitív tapasztalatot az evangélikus egyházról, és akkor ez az arány is „beáll”. Dolgozunk az evangélikus lelkészi életpályamodellen, hogy világos legyen a fiataloknak, ha lelkészek lesznek, az mit követel és mit ad. Vannak pozitívumok: szolgálati lakás, fix megélhetés. Ugyanakkor a magánéletet kissé háttérbe szorító hivatás ez. Minden egyházi ünnepen, minden hétvégén dolgozunk. A lelkészcsalád veszélyeztetett intézmény.

– Azért a többi időben rugalmas az időbeosztás, vagy nem?

– Elvileg igen. De négy-öt éve ránk szakadt az iskolai hitoktatás, és néhány lelkészünk majd belerokkan ebbe a nagy lehetőségbe. Egy részük heti tizenöt-húsz órában oktat. Hét közben pedagógus, hétvégén lelkész. Ezt a terhet egy család nem mindig tudja elhordozni. Egyre több lelkészcsalád jut válságba, előfordul sajnos a válás. Igyekszünk minél több hitoktatót képezni – az a terv, hogy az iskolai hitoktatást ők vennék át. 

– A Magyarországi Evangélikus Egyház vizsgálta a legkritikusabban az egyházi személyek rendszerváltás előtti viselt dolgait, egy tényfeltáró bizottság foglalkozik azzal, hogy kiknek lehetett állambiztonsági múltjuk. Időről időre kiesnek a szekrényből csontvázak, legutóbb például Lehel Lászlóról, az Ökumenikus Segélyszervezet vezetőjéről derült ki, hogy beszervezték. Ön szerint megéri a tényfeltárás? Más egyházak megvannak anélkül, hogy ilyen behatóan foglalkoznának azzal, van-e csontváz a szekrényben.

–A legrosszabb szerintem, ha úgy zuhan ki egy csontváz, hogy nem tudtuk korábban, hogy ott van. Ezért is működik nálunk évek óta egy szabály, hogy ha valakit magasabb tisztségre jelölnek, előbb átvilágítják. Lelkésztől felfelé mindenkit, a „középvezetőket” is. 

– Volt már olyan, hogy következménye lett?

– Volt, aki végül nem vállalta a jelölést, mert kiderült róla valami, és nem akart ezzel a teherrel belemenni egy választási eljárásba. De olyan is akadt, aki vállalta, hogy ezzel is indul, miután nyíltan elmondta, hogyan történt. Ezzel együtt megválasztották.

– Kik voltak ezek?

– Nem mondanék neveket. Van, akinek kifejezetten segítség, hogy leteheti ezt a terhet. Próbáljuk igen tapintatosan csinálni, de így is volt, aki sérült, amikor szembesítették a múltjával.