Az 1681. évi soproni országgyűlés törvénycikkelye, artikulusa itt mondta ki, e falak között, hogy a protestánsok kijelölt helyeken építhetnek immár templomot és azután ott és csakis ott tarthatnak istentiszteleteket, máshol sehol. Innen az artikuláris hely elnevezés. Ilyen kijelölt hely volt Vas vármegyében Nemescsó és ilyen volt Nemesdömölkön az én egykori gyülekezetem temploma is. Mocsaras, rossz talajú, sokszor a leghitványabb területek voltak, melyeket kelletlenül, de a törvény előírásainak megfelelően mégis kijelöltek a protestánsok számára.

Emlékszem, hogy amikor a konfirmandusoknak elmondtuk a gyülekezet történetét még mi is megrendültünk annak nagyszerűségétől, hogy milyen ünnepi napok voltak ezek mindazok számára, akik messzi földről érkeztek, hogy együtt, a gyülekezet közösségében hallják az Isten igéjét.

Csak úgy feketéllett az út az ünneplőbe öltözött emberektől... Az óriási tömeg miatt a templomba nem juthattak be mindannyian.

Ezért Dömölkön a templom mellett, a mostani benzinkút helyén álló temető sírjai között álltak ezek az emberek, hogy tanítóik vezetésével énekeljenek, imádkozzanak. Hogy így szenteljék meg az ünnepnapot. Mert a zsúfolt templomhajóba bár nem fértek be, nem tudtak együtt lenni a többiekkel, mégis együtt voltak akkor ott lélekben, imádságban.

Mindez eszembe jut, amikor a nemescsói artikuláris templomba a régmúlt időket felidézve, gyalog, lóháton, szekéren, vagy éppen kerékpáron érkezőket látom, amikor a hívekkel tele templomban immár a második istentiszteleten is úgy szól az Erős vár éneke mint kevésszer istentiszteleteinken. Eszembe jut mindez akkor, amikor azokra a nehéz, de mégis megtartóan ünnepélyes időkre így is emlékezünk.