A világháború egyre nagyobb számú hősi halottja mellett egy nyolc évtizeddel korábbi csaták hőse is elhunyt. Halálhírét és temetését a Budapesti Evangélikusok Lapja is közölte: görgői és toporci Görgey Artúr  i 99 éves korában, hosszú vergődés után, 1916. május 21-én, Budavár bevételének napján halt meg. Temetése nagy közönség részvételével a Nemzeti Múzeum csarnokából történt, amelyen Raffay Sándor szolgált. Az általa írt nekrológ kiemeli: „Görgeyt, amíg élt, sokszor nagyon élesen ítélték meg. […] Mi nem ítélni akarunk, csak megállapítani, hogy Görgey kivételes tehetségekkel és nagy jellembeli erőkkel volt felruházva. Hős volt nemcsak a csatákban, hanem a súlyos megítélések elviselésében is. Most már megpihent. Legyen álma csendes, legyen ítélete Istennél üdvösséges, embereknél emberséges.”ii

A megbélyegzett fővezér

A nekrológban említett súlyos megítélések végigkísérték Görgey Artúr hosszú életét, és tovább folytatódtak halála után is. Az 1848–1849 évi szabadságharc legtehetségesebb tábornokaként, legendás hírű hadvezéreként hiába volt hős a csatákban. Az a tény, hogy az általa vezetett maradék magyar hadtest 1849. augusztus 13-án a Világos melletti mezőn az oroszok előtt letette a fegyvert, sokak szemében a szabadságharc és a nemzet árulójává tette Görgeyt. Vörösmarty Mihály – aki a szabadságharc után bujdosni kényszerült – versében Görgeyt silány gazembernek nevezve elátkozta.iii A csupán kéziratban terjedő versnél súlyosabb volt – hiszen nagyobb nyilvánosságot kapott, és nyomtatásban is megjelent – Kossuth Lajos vádja, aki egy hónappal a fegyverletétel után írta le Görgey feletti kemény ítéletét: „Szegény szerencsétlen hazánk elesett. Elesett nem ellenségeink ereje, hanem árulás s alávalóság által. […] Görgeyt felemeltem a porból, hogy magának örök dicsőséget, hazájának szabadságot szerezzen. És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn.”iv Kossuth Görgey feletti ítélete nemcsak a magyar emigráció alaptétele maradt, hanem ebben a hazai közvélemény nagyobb része is osztozott. Az árulás vádja még 1867-ben is megfogalmazódott, amikor Kossuth nyílt levélben óvta Deák Ferencet a kiegyezéstől. A levélben a szabadságharc elbukásának okát abban jelölte meg, hogy az idegen nagyhatalom fegyvereinek súlya alatt az árulásnak sikerült nemzetünk önbizalmát megrendíteni.v

Két nappal a fegyverletétel előtt Kossuth még másképp gondolta. A nemzethez augusztus 11-én írt kiáltványában – bejelentetve, hogy a kormánnyal együtt lemondott, és a legfőbb polgári és katonai kormányzati hatalmat Görgey Artúr tábornokra ruházta – kimondta, hogy „nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményében folytathassuk”.vi Előzőleg a kormány tagjaival együtt Kossuth is tudomásul vette a minisztertanács ülésére meghívott Görgey kijelentését: „…inkább lerakja fegyverét az oroszok előtt, mintsem hogy a siker minden reménye nélkül lövesse seregét”.vii Emlékiratában Görgey ugyanezzel indokolja meg a fegyverletételt: „hogy ezáltal az ezentúl hasztalan küzdelemnek mentűl előbb vérontás nélkül véget vessek, hogy az ország, melyet megmentenem többé nem lehetett, legalább a háború további iszonyaitól megmeneküljön.”viii A helyzet nem ok nélkül tűnt reménytelennek Görgey és tisztjei előtt. Ez a maradék sereg „mintegy 30 ezer főt képviselt, és csak annyi lőszerrel rendelkezett, amennyi egy-két csatanapra volt elég. Ezt a kis sereget északról 80–100 ezer orosz, délről 70 ezer osztrák fogta közre”.ix A Kossuth és a kormány által Görgeyre ruházott katonai és kormányzati „hatalom” a hadászatilag reménytelen helyzetben többé nem létezett. Görgey felelősséget vett át, és nem hatalmat. Ebben a felelősségben pedig osztozott vele a tábornokokból és törzstisztekből általa összehívott, mintegy nyolcvan tagú haditanács, akik – kettő kivételével – valamennyien a fegyverletételre szavaztak, közöttük több későbbi aradi vértanú is.x Görgey a határozat idejére elhagyta a termet, miután kötelezte magát, hogy a haditanács határozata értelmében fog cselekedni, így a végrehajtást vállalta magára.

A Görgeyvel szemben kialakult hazaárulás gyanúját és vádját az is erősítette, hogy kegyelmet kapott, míg tábornoktársai a bitón végezték, másokra golyó általi halál, nagy számú elítéltre pedig börtön várt. Görgey megkegyelmezését Miklós orosz cár érte el Ferenc József császárnál, ennek megtagadása estén Görgeyt elvitette volna Oroszországba. A császár bocsánata azonban magyarországi tartózkodást nem engedélyezett, száműzöttként élhetett az Ausztriában, egészen az 1867-es kiegyezés biztosította általános kegyelemig. Görgey Artúr a Raffay Sándor által említett súlyos megítélések terhét a száműzetés éveiben Görgey Istvánnakxi írt leveleiben többször is említi. 1849. december 24-én, az első Klagenfurtban töltött karácsonyán arra a harcok alatt többször emlegetett mondására emlékezteti öccsét, hogy bármerre dőljön is el hazánk sorsa, neki a mártírszerep fog jutni. „Jutott is: de ennyire kínteljesnek nem véltem volna. Akasztófát, golyót vagy örök börtönt vártam – rövid szenvedések után végső nyugalmat. De jelen állapotom százszorta rosszabb mind ezeknél! […] A legfájóbb tapasztalni azt, mint kárhoztatnak engemet épen azok, akikért számtalanszor kockáztattam életemet.”xii A kárhoztatás változatos formái szinte naponta érték. Levelek tömegét kapta, amelyben szidalmazták, fenyegették, vagy kértek segélyt abból a feltételezett vérdíjból, amelyért érdemes lehetett hazáját eladnia. Máskor a Magyarország hírlap egyik számán a postai címe alatt tintával írt szöveg volt olvasható: „Verjen meg az Isten! Veretlen ne hagyjon!” A külső kárhoztatások mellett a tábornoktársainak sorsa miatti fájdalom belül gyötörte. Az oroszoknak azért adta meg magát – említette egy beszélgetésben – mert a magyar hadsereg számára tőlük enyhébb bánást remélhetett, mint a vérünket szomjazó osztrákoktól. „Hogy a tábornokok közül csak én fognék kegyelmet kapni, a többiek ellenben hóhér keze által meghalni Aradon: azt én nem sejthettem. És egyedül ez égeti lelkemet soha be nem gyógyuló seb gyanánt.”xiii

Raffay Sándor a Görgey Artúrt ért támadásokról nekrológjában írja: „Az éles megítélésben mennyi volt az igazságtalanság, mennyi a jogosult, azt bírálja el a történelem.” A történelem bírálata, a Görgey-kérdésről másfél évszázadon át tartott vita napjainkra nyugvópontra jutott. „Görgey Artúr a magyar szabadságharcnak nem árulója, hanem kitűnő és a hazájához mindvégig hű hadvezére volt. Őszinte hazafi, kivételes katonai tehetség, rendkívüli személyiség volt” –, írja a róla megjelent monográfia, hozzátéve, hogy „Kossuth történelmi jelentősége semmivel sem lesz kisebb attól, ha kitűnő katonának és jó hazafinak tekintjük Görgeyt, akinek tehetségéről ő maga – több ízben is – oly őszinte elismeréssel nyilatkozott.”xiv Egy másik történészi vélemény pedig arra világít rá, hogy a szabadságharc sikeres megvívásához egyaránt kellett Görgey katonai tehetsége, és Kossuth hihetetlen mozgósító ereje, amellyel az országot mozgósítani tudta”.xv

Ha a Görgey Artúr ravatalánál elhangzó kívánságot – megítélése legyen az embereknél emberséges – az elhunyt teljes mértékben nem is érhette meg, de napjainkra végül megszülethetett.

Görgey Berta konfirmációja

Görgey Artúr 1848. március 30-án kötött házasságot Adéle Aubouin francia társalkodónővel a prágai evangélikus templomban. A száműzetés időszakában házasságukból két gyermek született. A száműzetés anyagi és lelki terhei mellett a gyermekei jövője feletti aggódás is teherként nehezedett Görgeyre. Kevésnek érezte azt, hogy a házába fogadott magyarországi cselédlánytól gyermekei magyarul tanulhatnak. „Gyermekeimnek szülei házuk van, hazájuk nincsen” – írta 1863. április 15-én keltezett levelében testvéröccsének Pestre –, ezért szilárd elhatározása, hogy „Berta és Kornél még gyermekéveik fogékonyságában az én hazámat tanulják hazájok gyanánt megismerni és szeretni”, szeretni annak ellenére, hogy ott apjukat vérlázító módon megbélyegzik. Ezért született meg az elhatározás, hogy gyermekeik édesanyjuk kíséretében Pestre jöjjenek. Kétségeire azonban még megnyugtató választ vár: nem fogják-e megtagadni a családját, a személye iránti indulatok a családja iránt legalább részvétté enyhülnek-e, mert „megtűrni őket (családomat) nem elég!” A bizonyosság megszerzéséig a család pesti tartózkodásának kérdését függőben hagyja, – „kivévén Bertha confirmáltatása Székács által.”xvi

Székács Józsefet a protestáns pátens elleni küzdelem idején, az egyház autonómiájáért folytatott harcáról ismerte meg Görgey Artúr. Testvéröccse beszámolt neki a bányai egyházkerület 1859. december 15-re templomunkba összehívott, végül a pesti iskolánkban megtartott gyűléséről, amelyet a fegyveres rendőrség feloszlatott, de a feloszlatás előtt még sikerült jegyzőkönyvbe venni az egyházi autonómiát veszélyeztető császári nyílt parancs visszavonását kérő határozatot.xvii A jegyző ezen az ülésen Görgey István volt, akitől – feltehetően egyéb információk kíséretében – Artúr bátyja a kerületi ülés jegyzőkönyvét is megkapta. Ezt Görgey Artúr 1860. január 1-jén kelt levele bizonyítja: „Már most mindenekelőtt tudd meg, hogy a protestáns felirat szerkesztése, valamint a jegyzőkönyve is rendkívül kielégített. Kielégít hitsorsosaim túlnyomó többségének férfias magatartása…”xviii Görgey Artúr Székács József iránt táplált megbecsülését mutatja, hogy leánya konfirmálását akkor is személyéhez köti, ha nem válna lehetségessé a család pesti tartózkodása.

A konfirmációra 1864 tavaszán került sor. Székács József – a pátens visszavonása, az osztrák önkényuralom enyhülése által lehetővé téve – ekkor már püspöki tisztséget viselt.xix A konfirmáció ünnepe után Görgey Artúr 1864. március 21-én levelet írt leánynak.xx Ebben megindokolja, hogy levele a leánya apai áldásért esdeklő soraira azért késett, mert annak tartalma megzavarta volna „ártatlan lelkednek azon áhítatos nyugalmát, melyre okvetlen szükséged volt, hogy életed legszentebb ünnepélyét, amint illik, megüljed.” Ugyanakkor nem késett maga az áldás: „Mikor az én szeretett kis leányom az Úr oltárához közeledett: a boldogabb jelenlévők imái közé a messze távolba tiltatott apácskának legforróbb áldása is vegyült.” Majd a levélhez mellékelt két kis ajándékra tér ki. Az egyik egy kis gyűrű, ami nem igényel magyarázatot. A másik, látszatra igénytelenebb ajándék egy kis darab aranyzsinór, ami Görgey tábori sapkáját díszítette 1848–1849-ben. Az ehhez fűzött hosszú magyarázat érezteti, hogy a 14 éves, konfirmált leányát most már felnőttnek tekinti: megismerteti vele apja múltját, és a templomban kapott megerősítés mellett meg akarja erősíteni a majdan őt is elérő vádak elviselésében. Leírja számára a szabadságharc végén az egyesített orosz-osztrák haderővel szemben reménytelenné vált helyzetet, a háború iszonyainak ok nélküli szaporításáért rá nehezedő felelősség terhét, személyének nem várt és nem kért megkímélését, az aradi kegyetlen kivégzéseket és a hazaárulás vádját. De az őt elátkozó nemzettel szemben „sorsunk irgalmatlan valóságában is hívek maradtunk rendületlenül hazánkhoz – dacára a félrevezetett nemzedék engem oly igazságtalanul sújtó ítéletének; – hívek maradtunk, sőt – megbocsátunk. Kövesd szüleid példáját, édes jó gyermekem. S a jó példára nézve fogadd emlékeztető jelnek ezt az igénytelen kis darabka aranyzsinórt. – Isten veled! – Szerető hű apácskád: Arthur.”

LÁBJEGYZETEK