– Amikor beléptem a nappaliba, azonnal feltűnt: rendszerető és rendszerező ember otthonába érkeztem. Kis katalógusszekrényke áll az egyik sarokban, katonás rendben sorakoznak a polcon a gondosan felcímkézett fotóalbumok. A beszélgetésünkre is alaposan felkészült, a dohányzóasztalra van téve egy „Luther Otthon” feliratú dosszié. Lássuk, milyen kincseket rejt… Itt van mindjárt az a tájékoztató, amelyben az első oldalakon a „mi a Luther Otthon?” kérdésre adott válaszként az olvasható, hogy „családi hajlék, gyengéd és szívélyes hangulatú, a távollévő édesapa és édesanya helyettesítője…” Valóban ilyen volt ez az intézmény?
– 1929-ben születtem, nyolcvannyolc esztendős vagyok, ennyi idő távolából persze már halványul az emlékezet, de azt tudom, hogy igazán nagyon vidám volt itt az élet. 1947-ben érettségiztem az Orosházi Evangélikus Gimnáziumban, ezután kerültem Pestre, és egészen a kollégium bezárásáig, 1949. június 30-ig lakhattam itt.
– Az Evangélikus Élet 2006. évi 52. számában olvasható, Százéves az Üllői úti országos székház – A Luther Otthon története 1909–1949 című írás említi, hogy „a Luther Otthon nem volt nagy intézet, mindössze 27 szobával működött, közöttük 11 egyágyas, a többi 2–4 ágyas volt, összesen mintegy ötven diák részére. A lakók közösen használták a társalgót, ezenkívül 1200 kötetes könyvtárral ellátott olvasószoba, zongorával és harmóniummal felszerelt zeneszoba, illetve ebédlő állt rendelkezésükre.”
– Igen, nézze, mutathatok is önnek néhány képet erről a tájékoztatóban. Vasárnaponként pedig az épületben lévő templomba járhattunk istentiszteletre. Az én időmben harmincnyolcan laktunk a kollégiumban.
– Miként teltek a mindennapok, hogyan éltek itt?
– Hogyan éltünk? Egészen hétköznapi módon, mondhatni. Reggeli torna, tanulás, hétvégén foci vagy kirándulások, általában havonta érkezett egy meghívott vendég, és tartott egy-egy érdekes előadást. Étkezni természetesen a kollégium ebédlőjében étkeztünk, naponta háromszor. Mivel háború után voltunk, ezért minden leegyszerűsödött; aki csak tudta, pénz mellett természetben, vagyis élelmiszerek formájában fizette meg a kollégiumi díjat.
– Mind az étkezéseknél, mind bármely más program esetén jó szolgálatot tett az a bizonyos Luther-kürt is, amely nem sokkal ezelőttig az ön birtokában volt.
– Csupán azért volt épp nálam, mert az otthon bezárásakor, 1949-ben megtaláltam valahol, csak úgy odavetve, és gondoltam, nem hagyhatom veszni, így magammal hoztam. Aztán később mindig el is vittem minden találkozónkra. Ez egy ökörszarvból készült kürt, egy tarokkpartit követő fürdőzés után találta az egyik társunk 1946-ban a Galga folyóban. Vélhetően egy marháit arra terelő gulyás veszíthette el. Akkor használtuk, ha valami szokatlan volt, vagy váratlanul össze kellett hívni a diákokat.
– Térjünk még kicsit vissza a kezdetekre! Manapság az elsőéves egyetemisták gólyatáborba mennek. Akkoriban, gondolom, még nem volt ilyen szokás. De volt helyette valami más esetleg…?
– Nagyon eleven emlékként él bennem az általában egy hónapos, úgynevezett „gólyatanfolyam”, melyre egy kérvény megírásával kellett jelentkezni. Nézze, van is itt egy ilyen kérvény a következő szöveggel: „…mint tudatlan diák jöttem a Luther Otthonba, és beláttam, hogy ezzel a modortalanságommal Budapesten csak ellenséget szerezhetek magamnak. Hála azonban a tekintetes kisbizottság megértésének, fáradtságot és türelmet nem ismerve azon van, hogy belőlem úri magyar fiatalembert neveljen.” Ez a kisbizottság intézte a napi ügyeket. No, ezt a nevelést, legalábbis a befogadás kezdeti időszakát egy bizonyos sajátos humor és ifjonti hév jellemezte. Előfordult például, hogy az éjszaka közepén felkaptak, a fürdőszobába vittek, és – szó szerint – hideg zuhanyra ébredtem. Mindezek után hajnali fél ötkor várt a reggeli torna… A többi feladat – az úgynevezett gólyaórákon feltett tizenhat kérdés, például megszámolni, hány trafik van a Nagykörút egy adott szakaszán, vagy utánajárni annak, hogy a budai Márvány utca egy bizonyos épületében ki a házmester – jó volt arra is, hogy felfedezzem a fővárost. Mindenesetre lassan csak megtaláltam a helyem, és beilleszkedtem.
– Melyik intézménynek volt a hallgatója?
– Egy évet a Pázmány Péter Tudományegyetem – ez lett később az Eötvös Loránd Tudományegyetem – matematika–fizika szakára jártam, majd mivel mérnök akartam lenni, a Műegyetemre, az akkor általános mérnöki, ma építőmérnöki karra jelentkeztem, ahová fel is vettek. Két év után lehetett szakosodni, én ekkor a hídépítést választottam.
– A Luther Otthonra visszatérve: azt mondta, hogy nagyon vidám volt ott az élet. Milyen alkalmakat kínált az intézmény a diákságnak?
– A fociról és a kirándulásokról korábban már esett szó; ezenkívül, ahogy ezen a tablóképen is láthatja, farsangi bálokat is tartottunk. A Deák téri evangélikus leánygimnázium tanulói látogattak el hozzánk, persze szigorúan csak anyai kísérettel. Emellett – mint már mondottam – körülbelül havi rendszerességgel tartottak előadásokat is a kollégiumban. Én a legelevenebben Cholnoky Jenőére emlékszem. Földrajztudós, író, egyetemi tanár, a Magyar Földrajzi Társaság elnöke volt, lebilincselően mesélt az utazásairól, kalandjairól. Valószínűleg azért is maradt ez meg bennem ennyire, mert magam is nagyon szerettem utazni.
– Az Evangélikus Élet tizenegy évvel ezelőtti, már említett összeállításában látom: „Meghívták például Gombocz Zoltán nyelvészt, az Eötvös-kollégium igazgatóját; Raffay Sándor püspököt, Bajcsy-Zsilinszky Endre országgyűlési képviselőt, Wolf (Ordass) Lajos lelkészt, későbbi püspököt. Az irodalmi esteken az akkori irodalom nagyjait hallgathatták a diákok, például Sinka Istvánt, Cs. Szabó Lászlót, Kodolányi Jánost.” Mozgalmas lehetett az élet… Irigylem, hogy ennyi híres-neves emberrel találkozhatott, számos fontos szellemi hatás érhette önöket az otthonban. Ezek azonban nem térítették el az eredeti elképzelésétől, mérnökként végzett. Egyedül készült mérnöknek a kollégium akkori lakói közül?
– A legjobb barátom, Koczor Dániel, akivel haláláig tartottuk a kapcsolatot, villamosmérnök lett, és mérnök volt a szeniorunk, Adamis Géza is.
– Apropó, szenior: nem mellesleg érdekképviselet, diákönkormányzat is működött a Luther Otthonban.
– Valóban, és ennek a diákönkormányzatnak az élén állt az ifjúság által évente megválasztott szenior. Adamis Géza ma is él, több mint kilencvenesztendős; nemrég beszéltünk egymással, elmondta, alig várja, hogy láthassa az egykori Luther Otthon frissen felújított épületét.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 51–52. számában jelent meg 2017. december 31-én.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.