– Professzor úr apai ágon tősgyökeres evangélikus család sarja. Felmenőinek körében azonban nemcsak a hit és az iskola, a tanítás játszott fontos szerepet, hanem a színészet is meghatározó volt.

– Apai ágon a felmenőim több száz évre visszamenőleg evangélikus kántortanítók voltak. A nagyapám, Csermely Lajos iskolaigazgatóként a pécsi gyülekezet presbitere volt, a nagynéném, Csermely Ilona ötvenkét éven át diakonissza tanítónőként szolgált Pécsett. Anyai nagyapám katolikus papnak készült, de végül meggondolta magát, és a felszentelési szertartásáról rohant ki, hogy megszöktesse a nagyanyámat. Mindkettőjüket azonnal kitagadták. Vándorszínészek lettek, tizenkét gyermekes házaspárként is ezt a foglalkozást folytatták. A legfiatalabb gyermekük, az édesanyám, a generációjának egyik legígéretesebb színésznőjeként indult, idővel mégis lemondott a karrierről, hogy a családjának szentelje az életét. Édesapámmal az ötvenes években a Műegyetemen evangélikus bibliaórákat tartottak apám egyetemi hallgató társainak.

– A szülei mennyire plántálták önökbe a hit fontosságát?

– Amikor a bátyám, majd én megszülettünk, a szüleim már Angyalföldön éltek, ott is kereszteltek meg. Édesanyám mutatta meg nekem a Krisztusba vetett mély hit gyönyörűségét. Tőle tanultam az első imáimat, és ő adott példát arra a feltétlen bizalomra, amellyel Krisztus Urunk végtelen szeretetében és az Atya irgalmában bizakodhatom. Édesapám Ordass Lajos püspök félreállítása után meghasonlott az evangélikus egyházzal, emiatt aztán a családunk nem volt templomba járó. Ma már úgy gondolom, hogy ez nem volt bölcs döntés édesapám részéről. Végül én Benczúr László lelkésznél konfirmáltam 1972-ben. Az egyetemi éveim alatt sajnos eltávolodtam a hit mélységeitől. A világ szemében igen sikeres, másokért sok jót tevő, naponta imádkozó ember voltam akkor is, de a Krisztussal való kapcsolatom felszínesnek volt mondható.

– Ettől a tanévtől az Evangélikus Hittudományi Egyetem másoddiplomás lelkészképzésének a hallgatója. Miért tartotta fontosnak hatvanévesen, hogy lelkek pásztorolására szánja oda a további életét?

– Harminchat éve dolgozom a Semmelweis Egyetem kutató tanáraként, húsz éve vagyok professzor, hat éve akadémikus. Két-három éve döbbentem rá arra, hogy a tudományos pályám során számomra legalább olyan fontos volt „emberséget oktatni” és Krisztus szeretetét másoknak átadni, mint a tudományt művelni. A sikeres teológiai felvételi vizsgám után több volt hallgatóm is gratulált, helyeselve a döntésemet. Öröm volt olvasni, ahogy megírták: a laborfoglalkozások vagy a projektmegbeszélések során annak idején nemcsak szakmai, de jó adag lelki útravalót is kaptak tőlem. 

– Csermely Péter neve mára már nemcsak hazánkban, hanem világszerte öszszeforrt a tehetségsegítő hálózat kiépítésével és működtetésével. Ennek keretében munkatársaival fiatalok százezreinek tudnak szakmai segítséget nyújtani. A Széchenyi-díj indoklásában azt olvashatjuk, hogy ön részben „a tudományos élet ifjú tehetségeinek felkutatása és pályájának egyengetése érdekében végzett, nemzetközileg is kiemelkedő tevékenysége elismeréseként” vehette át az elismerést. Mit jelent professzor úr számára a tehetségkutatás?

– Állandó örömforrást. A fiatalok nagy tanítómestereim. Egy-egy problémamegoldásnál sokszor olyan megközelítéseket vetnek fel, amelyeknek még az iránya sem jutott volna eszembe. Ugyanakkor hálás feladat megnyitni őket a világ számára és előcsalogatni az igazi énjüket. Hiszen azáltal, hogy eltérnek a társaiktól, sokszor magukba húzódnak, vagy épp „túlpörögnek”. Épp ezért a tehetségek kiszűrésére nincs általános recept, minden tehetségre más-más jellemző.

– CsermelyBlog 2.0 címet viselő blogjára – Csermelyblog.hu – minden második pénteken kerülnek fel új bejegyzések. Az írások zöme a hitről, annak jellemnemesítő hatásairól szól, és a megtérés is igen gyakori kérdés. Egyfelől professzor úr beleszületett egy tradicionálisan vallásos családba, másfelől számos – még a blogolvasó számára is – megrázó megtérésélményt élhetett át már eddig is. Ön szerint valójában mi a megtérés?

– Istentől kapott ajándék az, ha valaki beleszületik egy hívő, adott esetben evangélikus környezetbe; számomra is az volt. Ám a családtagjaim hite nem automatikusan jelenti a Jézussal való személyes kapcsolatot. Gondoljunk csak a golgotai három keresztre – egyedül Krisztus tudja megmutatni az igazi utat. Hiába lett az egyik lator hívő, aki felismerte Jézusban a Megváltót, az ő példája nem tudta kétkedő társát a paradicsomba juttatni. A megtérés a Jézussal való intenzív kapcsolatot jelenti, azt, hogy ezentúl Jézus lesz az életem egyetlen középpontja. Ebből aztán nagyon sok dolog következik: például az, hogy szép lassan, Isten rendje és ideje szerint, átalakul az egész életem. A megtérés egy egész életet betöltő folyamat. Van, hogy konkrét, akár percre pontosan meghatározható időponthoz köthető, de az igazi megtérés egy életen át tart.

– Mit él át az ember a megtérési folyamatban?

– A jézusi mélységeket és a hozzá való közelséget. Gyönyörű megbizonyosodás az Isten végtelenségéről, mindenhatóságáról és arról a csodálatos Teljességről, amelyben Isten és Jézus mindennap új és új lelki mélységet tud megmutatni. Ebben a folyamatban az ember egy felfedező kisfiúnak érezheti magát, aki izgatottan várja, mi az a következő csoda, amiből még jobban megismerheti Isten gyönyörű világát, ami által még közelebb kerülhet Krisztushoz.

– Ez viszont a dolog természetéből fakadóan millióféleképpen történhet.

– Hogyne! Lehet, hogy valaki a bűnlátásán keresztül kerül közel Jézushoz, míg más a benne lévő szeretetforrást érzékeli először. Ezért fontos, hogy a lelkész a megtérési folyamatot észlelje és segítse. A tehetséggondozás és a lelkigondozás nagyon közel áll egymáshoz, mert a másik emberben mindkét területen ugyanazt az ezerszínűséget kell észlelni, elfogadni és gondozni. 

– A blogjában a másik gyakori téma a csodák köre. Mit gondol a csodákról?

– Csodák ma is vannak. Az a kor azonban, amelyben most élünk, a spirituális tartalmakra nagyon zárttá vált. Hadd meséljek el egy példát. Van egy barátom, aki az utóbbi időben problémát problémára halmoz az életében. Nemrég az egyik álmomban megjelent nekem az Atya egy idős zsidó rabbi formájában. Bölcs mosollyal az arcán megmutatta nekem, hogy ennek a barátomnak a botladozásait ő milyen szeretettel és elfogadással nézi. Majd végigpergette előttem a barátom életét, de csak annyit engedett látnom a jövőből, hogy a barátom még nagyon sok hibát fog elkövetni, de az Atya mindegyik után ugyanazzal az irgalommal fogja szeretni. Az álmom végén az Atya azt mondta nekem: „Te pedig mellette fogsz állni, mert irgalom van a szívedben.” Engem ez az álom mélyen megérintett. Éppen utána mondta Grendorf Péter lelkészem a Magvetés bibliakörünkön: „Az ige megcselekszi azt, amit állít.” Ekkor döbbentem rá arra, hogy Isten ezzel a mondatával egy sokkal mélyebb irgalmat helyezett bele a szívembe, mint ami addig ott volt. Amikor az egyik barátomnak elmeséltem mindezt, feltettem neki a kérdést: „Szerinted ki volt a bölcs zsidó rabbi?” Rám nézett, és azt mondta: „Te magad!” „Csak nem gondolod, hogy én pörgettem le a barátom eljövendő életét magam előtt?!” – kérdeztem vissza. Manapság az emberek többsége nem érzi meg Isten jelenlétének az erejét.

Nem inkább arról van szó, hogy nem mindenki jut el arra az érzelmi szintre, ahol képes felismerni a csodát?

– Én azt hiszem, hogy mindenki eljut arra a szintre, csak nem vesz róla tudomást, mert érzéketlenné vált. Kétségtelen, ez valóban nem szokványos történet. És nem is azon van a hangsúly, hogy egy idős ember, sőt egy rabbi képében jelent meg Isten. Hanem hogy valóban Isten jelent meg. Ez nem lehet tabutéma! A csodákról igenis beszélni kell még akkor is, ha bolondnak tartják emiatt az embert, mert ez a bolondság Jézus bolondsága.

– És az nem lehet, hogy manapság is csak bizonyos kiválasztott embereknek adatik meg, hogy álmukban megjelenik az Isten? Mint annak idején a prófétáknak?

– Úgy gondolom, hogy tele van a világunk a szájukat betapasztó „prófétákkal”.

– Nem is azt mondtam, hogy csak egy-két emberről van szó. De arányában nézve közöttünk nem sokaknak vannak jelenésszerű álmaik…

– Lehet, de az is biztos, hogy annak ellenére, hogy nagyon sokan átélik a csodákat, mégsem beszélnek róluk, sőt letagadják még önmaguk előtt is. – A blogjában többször ajánl zenedarabot, de csendet is. Utóbbira példa egy angliai templom csendjének meghallgatható felvétele. – A jó zene belső csendet indukál. A jó zene – csakúgy, mint a csend – nyitottá teszi az ember lelkét a spiritualitásra, miközben engedi, hogy a Jóisten rendezze az ember lelkét. Az Isten csendje pedig áldott csend.

– Vannak viszont, akik félnek a csendtől…

– Szerintem ők saját maguktól, a magukra való ráismeréstől félnek. Ugyanis a csendben Jézus tükröt tart elénk magunkról.

– Más szavakkal: kiléptet minket a komfortzónánkból.

– Kiléptet? Kidob! Ez Jézusnak az elképesztően gyönyörűséges humora, mert mindig mást csinál, mint amire számítunk. Ha fogékonyak vagyunk erre, akkor nemcsak magunkról tanulhatunk sokat, de róla is.

– Mit jelent az ön számára az, hogy evangélikus?

– Az evangélikusságban a felelősséget végtelenül fontosnak tartom. Számomra ehhez a kiindulópontot Korányi András egyháztörténész fogalmazta meg a legmegfoghatóbban. Ahogyan a Luther Márton Szakkollégiumban tartott előadásán mondta: a többi felekezethez képest nálunk, evangélikusoknál a legszélesebb a távolság a kell és a tilos között. Ez pedig nagy felelősséget ró ránk, hiszen az evangélikus egyházban viszonylag kevés a szabály – alapvetően két pillér van: az evangélium tiszta hirdetése és a szentségek helyes kiszolgáltatása. Így azonban Isten ügyében munkálkodva Jézus felelős szolgája lehetek. A döntéseimet a Szentlélek fegyelme mellett a hitvallási alapelveink is segítik. Ilyen a négy sola – az egyedül Krisztus, egyedül a hit, egyedül a kegyelem és egyedül a Szentírás – reformátori elve. Azaz csak egyedül Krisztus által van üdvösségünk hit és kegyelem által, a Szentírás alapján. Az, hogy egy, az evangéliumról elnevezett egyház ennyire Jézus-alapú tud lenni, számomra végtelenül fontos. 

Névjegy. Csermely Péter hálózatkutató, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, az Academia Europaea tagja. 1999 óta a Semmelweis Egyetem Orvosi Vegytani, Molekuláris Biológiai és Patobiokémiai Intézetének professzora. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karának vegyész szakán szerzett diplomát 1982- ben. Tizennégy könyve és több mint kétszázötven tudományos dolgozata jelent meg. 2008–2010 között a Sólyom László köztársasági elnök által életre hívott Bölcsek Tanácsának tagja volt. 2006–2016 között a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács alapító elnöke. 2012-től az Európai Tehetségsegítő Tanács elnöke. Díjai közül néhány: az Európai Unió Descartes-díja (2004), a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2005), Magyar Örökség díj (2010), Széchenyi-díj (2019). 2018 tavasza óta a budapest-angyalföldi evangélikus gyülekezet presbitere.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 17–18. számában jelent meg 2019. május 5-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.