A hajléktalanságnak és a mélyszegénységnek stációi és rétegei vannak. Találkoztam már sorsukba beletörődött, az élet kalandjában vereséget szenvedett, de azért apró örömökben (mint egy meleg zug, egy tál adomány-gulyás, egy liter dobozos vinkó) megtartó erőt találó, olykor talán szebb napokról álmodozó nincstelenekkel, erdőben összetákolt kulipintyó előtt iszogatva, máskor hajléktalan-szálláson vagy az aluljáró zugában.

Kerekes István fényképfelvétele azonban lehangoló a maga tragikus kilátástalanságában. A nő, akinek csak a sebhelyes térdét, a rövid szoknyából kilátszó lábait, az ölébe tett, szinte kisikálhatatlanul piszkos-körmű két kezét, és a nem tudni, fekélytől vagy elmosódott tetoválástól foltos alsókarját látjuk, valóban a nyomor bugyrának legaljára süllyedhetett. Ha az arcát, a pillantását is látnánk, többet tudnánk arról, hogy van-e még számára megváltás.

Hogyan jutott idáig? Értelmi fogyatékos? Sorsát feledni szesz vagy szerek kábulatába menekül? Valóban nem lehet már segíteni rajta? Talán csak áldozatos irgalommal, meg az ember isteni teremtmény mivoltába vetett hittel.