A szombat este csatatér.

Talán mert felnőtt megtérő vagyok, és a Szombat Esti Lázakból való kigyógyulás csak egy olyan váltó-lázzal ment, amely csendet követelt belül; a kényszerek megszelídítését, a tőlük való szabadulást, valamint a saját érzések és gondolatok elfogadását. Heartbeat vs. BPM. Volt idő, amikor ez a szombat este konkrét párviadal volt, ma már inkább szimbolikus. Azt szeretném, ha innét indulna minden ima, ennek a csendnek a méhéből, de ez ritkán van így. A csend hajlamosít a melankóliára, arra a kavargó belső érzelmi ködre, amelyben előjönnek az arc nélküli, tompa fájdalmak. Olyan, mintha a vasárnap öröméből vissza-visszalépnék a nagyszombatra; bár tudom a tegnap jelentőségét, de újra meg kell tapasztalnom a holnap jelenlétét. Mégis, ezek a visszalépések hajtanak aztán erősebben előre.

Az őszinte hálaadás sem jön mindig zsigerből. Ahhoz mindig újra magamra kell találnom bennem, ami feladat. A „nagyszombati" dalok segítenek. Jézus halála után az őt követők égüres térbe kerülnek. Az egy pillanatra szem elől vesztett, és feltámadottként még meg nem jelenő Úr iránti küzdelem jellemzi ezt az állapotot, amelyben a kétely már őszinte kapcsolat, a várakozás pedig tanúságtétel. Számomra valahonnét innen szólal meg Johnny Cash, Nick Cave és mindenki, aki saját belső csendjéért (is) küzd. Ha ilyet hallok, „szívem, mint a viasz, megolvad bensőmben”.

Ebből emel át magához a vasárnap, mert a nagyszombat nem életbiztosítás. A Feltámadott az örökélet-biztosítás. Ő pedig folyamatosan és mindenhová visszalép értünk: tudok olyan történetről, amikor egy ilyen rémült, vívódó „nagyszombati” dal hozta el a megváltást…

A zenei lista a KötőSzó blogon található.