Nemrég találtam rá a következő Luther-idézetre, azonnal beleszerettem:

Kora reggel, amikor meglátjuk azt a nagy testet, akkor egy óra alatt még csak tíz napkorongnyit sem emelkedik, és mégis tizenkét óra alatt villámgyorsan megfutja pályáját napkeltétől napnyugtáig, mintha több ezer napkorongot raknánk egymás mellé, pedig a zodiákus körében alig fér el kétszáz napkorong a napkelte és a napnyugta között. Ilyen látható és kézzelfogható dolgokat figyelhetünk meg mindennap, és mégsem érthetjük meg őket, hanem azt kell mondanunk: hiszek Istenben, a mindenható Atyában, az ég és a föld teremtőjében. 

Csakhogy mi, bolondok szándékaink szerint kioktatnánk és beiskoláznánk Istent, hogyan tegye boldoggá és hogyan vezérelje az embereket. Vitázunk a gyermekkeresztségről és az oltáriszentség misztériumáról, holott mi, szegény bolondok még azt sem tudjuk, azt sem értjük, hogy Fing tekintetes úr a hasunkban honnét ered!

Röviden: ha Isten csak egy szót is szól, akkor az egész világnak bele kell reszketnie, hallania kell, hinnie és megfogadnia.

Jó lenne végre örülni.

Örülni Luther gondolatainak, hogy még a szellentés természetéről való gondolkodást is milyen nemes értelemben lehet használni. Örülni annak is, hogy a váratlan vulgaritással ellentétben Luther élesen rámutat arra, hogy mennyire hajlamosak vagyunk Istent a saját céljainknak, vágyainknak, akaratunknak alárendelni, és például egyes vitákban hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy na ez Isten véleménye és semmi más. Örülni ezeknek a vitáknak és nem a másik legyőzésére használni. Örülni a viták témáinak és nem csak arról beszélni, hogy mennyire rossz ez és mennyire rossz is lesz még az. Örülni annak, hogy a viták során a másik szemébe lehet nézni. Örülni, hogy egyáltalán közösségeket alkothatunk. Örülni annak, hogy még mindig hasznosabb, erőteljesebb és jobb valamit együtt szeretni, mint együtt gyűlölni. Örülni annak, hogy mindezt egy csodálatos földgolyón tehetjük meg, melynek elemeit kötelességünk megvédeni annak érdekében, hogy továbbra is örülni tudjunk neki. Örülni, hogy vannak gyönyörű templomok, melyek lelki otthont adnak az embereknek. Örülni, hogy ebbe a templomba elmennek emberek azért, hogy együtt megismerjék és megéljék a világ legszebb titkait. Örülni a gyülekezeteknek, az egyháznak, hogy mennyi mindent adhat ma mindenkinek a legmagasabb és legmélyebb pillanatokban, és örülni, hogy mennyire izgalmas, nagy lehetőség ezt a szolgálatot ma végezni, még akkor is, mikor a legtöbbek vészmadárként csak és kizárólag arról akarnak beszélni, hogy ma meghal minden. Olyan jó lenne mindennek örülni és mennyi mindennek még, amit nem soroltam fel hirtelen.

Tovább a KötőSzó blogra.