Dr. Harmati Béla püspök életrajzi visszaemlékezéseiből – Minister Domini (az Úr szolgája) a vasfüggöny mindkét oldalán, 1959–2006.

A. világszéles ökumenikus imahét (január 17–24.) előkészítését 2016 januárjában a lettországi egyházak vállalták. Ennek kapcsán az előkészítő kiadványban megismertetik velünk életüket, történetüket, örömeiket és problémáikat. A következőkben az ottani evangélikus egyház korábbi életét szeretném bemutatni, személyes tapasztalataim közreadásával.

A második világháború folyamán a szovjet megszállás sok ezer keresztényt kényszerített minden egyházból kivándorlásra Nyugat-Európába és Amerikába, még a moszkvai vezetésű ortodox egyházból is. Európában és Amerikában nemzeti-nyelvi alapon menekült lett gyülekezetek, egyházak jöttek létre. Az otthon maradtak sokirányú üldözésnek voltak kitéve. Papjaikat, vezetőiket a gulágra vitték kényszermunkára, templomaikat, ingatlanjaikat elvették vagy bezárták. Az akkori szovjet törvények szerint csak 18 éves kortól felfelé volt szabad vallásoktatást végezni. A Bibliákat, vallásos könyveket elkobozták.

Sztálin halála után enyhült az üldözés, papokat engedtek vissza egyházi szolgálatba. Ennek a folyamatnak részeként engedélyezték, hogy a lett evangélikus egyház új püspök-érseket válasszon Jānis Matulis személyében. Ünnepélyes beiktatását 1969. szeptemberére tűzték ki és meghívták a szomszédos országok egyházait, továbbá a Lutheránus Világszövetséget is.

Meg kell említenem néhány fontos történelmi eseményt, amelyek befolyásolták az úgynevezett vasföggöny mindkét oldalának életét. 1963–65 között a katolikusok II. Vatikáni Zsinata az egyház megreformálásával azt a félelmet keltette a szocialista-kommunista országokban, hogy kezdődik majd egy világszéles politikai-ideológiai összefogás az úgynevezett „Vörös Polip” ellen.

Megnőtt a konfesszionális egyházi szervezetek, közöttük a legerősebb Lutheránus Világszövetség (LVSZ) iránti érdeklődés, különösen akkor, amikor a genfi központba 1969. június 10-én ellátogatott VI. Pál pápa is. Kicsit feledtetni akarván Csehszlovákia katonai lerohanását (1968. augusztus 20–21.) a Varsói Szerződés csapataival, erősíteni akarták keletről a nyugati egyházi, kulturális és társadalmi kapcsolatokat. Ehhez tartozott, hogy 1966-tól egyetemi ösztöndíjjal, majd asszisztensi munkatársként Genfben dolgozhattam 1970-ig. 1969. június 16–19. között Prantner József egyházügyi magyar államtitkár küldöttség élén (Káldy Zoltán, Bartha Tibor, Pálfy Miklós egyházi és Beck István, Bakonyi Endre Sebestyén külügyi képviselők) végiglátogatta Genfben az egyházi világszervezeteket.

A II. világháború óta a lett érseki beiktatás volt az első „hivatalos” meghívás és engedély a Szovjetunióba történő látogatásra. Genfben munkaközösséget hívtak össze az LVSZ-ben az előkészítés ügyében, és ennek a megbeszélésnek én is meghívottja voltam. Hárman mehettek. Az első helyet az amerikai főtitkárhelyettes, Carl H. Mau kapta. Delegálták a svéd evangélikusok egy idősebb püspökét, aki a háború előtt is kapcsolatban volt a lett egyházzal. Mau javaslata volt, hogy a keleti egyházak képviselőjeként menjek velük, és mint legfiatalabb, intézzem az utazással kapcsolatos adminisztratív ügyeket is.

Genfből Moszkvába mentünk, mert Mau bejelentkezett a szovjet központi illetékes egyházügyi államtitkárnál. Szerette volna ugyanis beleegyező engedélyét kérni ahhoz, hogy az LVSZ-delegáció fölkereshesse az úgynevezett Volga-németek világháború kapcsán Kazahsztánba áttelepített gyülekezeteit, mert tudtuk Genfben, hogy a Nagy Péter és Katalin cárok által a korábbi századokban becsábított, elsősorban a Volga mellé került nagyszámú német lakosságnak nemzetisége és vallása miatt is sokat kellett szenvednie.

Nem fogadtak minket szívesen Moszkvában. A Genfből előre megrendelt szobáinkat egy központi fényes szállodában állítólag kiadták másnak, és csak nehezen sikerült helyet kapnunk egy külvárosi hotelben. Megtudtuk, hogy a svéd püspök késik egy napot, így a szokásos „szocialisra” városnézésre vittek bennüket. Bár kértük, hogy inkább az orosz ortodox egyház templomait és kolostorait mutassák meg, de ez nem teljesült. Két nap után végre megérkeztünk Rigába. Mivel az érseki nagytemplomot hangversenyteremmé építették át, egy kisebb templomban volt a beiktatási szertartás, igen nagyszámú gyülekezettel.

A szertartás közben mi az oltár előtt ültünk és tolmács segítségével próbáltuk követni az eseményt. Körülbelül egy-másfél óra után odaszólt nekem a mellettem ülő svéd püspök: „Fiam, nem érzem jól magam, nagyon fáradt vagyok és igen súlyos a palástom, alig van erőm a kezemmel megtartani a nehéz püspöki pásztorbotot. Arra kérlek, vedd te a kezedbe és ki tudja, Isten kegyelméből lehetsz te is még esetleg püspök.”

Az ünnepi istentisztelet után fogadás és vacsora következett és ezen Lettország állami képviselői is jelen voltak. Különösen érdekes volt számunkra megismerkedni Lettország egyházakért felelős államtitkárával, aki eredeti foglalkozása szerint gimnáziumi történelemtanár volt. A háborúban, a negyvenes évektől hadirokkant, mert egy német géppuskaállás lőrését saját testével torlaszolta el, ezért a Szovjetunió hőse kitüntetést kapta. De sok sérülés érte, mankóval járt. Az ottani állami képviselők közül kitűnt vallási kérdésekben „praktikusan-marxista” gondolkodásával és párbeszédet provokáló érdeklődésével. Köszöntőjében elmondta, hogy lám, láthatják, milyen nagy vallásszabadság van itt a Szovjetunióban és kérte küldöttségünket, vigyük el ennek hírét nyugatra.

Hozzátette: ma már teljesen világos nekik, hogy lehanyatlóban van a vallás ügye, mert íme, itt is csupa öreg ember képviseli az egyházakat.

Közben megpillantott engem, aki akkor a magam 33 évével fiatalosan néztem ki, és megszólított: „Maga hogy került be ilyen fiatalon az egyházba, amikor napjainkban a történelem, aminek tanára vagyok, mutatja, hogy a vallás kihalóban van?”

Válaszul elmondtam, hogy családomban a 17. századtól kezdve több lelkész szolgálta az evangélikus egyházat és ezt a hagyományt tudatosan folytatom, ami pedig a történelemtudomány „tévedhetetlenségét” illeti, én gimnazista koromban azt tanultam az egyik évben, hogy Tito Jugoszláviában szocialista jó barát, majd a következő évben azt hallottuk róla, hogy tulajdonképpen a kapitalisták láncos kutyája. Közben a marxizmus-leninizmus filozófiai kérdései is előjöttek a Biblia „tévedései” mellett. A vitába főtitkárunk is beleszólt, és a lett egyházi emberek másnap felemlegették, hogy először hallottak ilyet, hogy akadnak olyanok, akik ellent mernek mondani a hivatalos hatalom ideológiájának.

Közben pedig minden étkezésnél, a reggelitől kezdve  vacsoráig, vizespohárral állt előttünk a vodka, amit rögtön újratöltött a személyzet, ha üresen látták a poharat. Svéd társunk egészségére hivatkozva egyáltalán nem ivott, mi pedig a főtitkárral jó előre megegyeztünk, hogy az étteremben a hátunk mögötti ablak előtti dísznövényeket fogjuk folyamatosan locsolni.

Nekem feladatom volt a nyugati lett egyháztól, hogy nézzek körül a városban és fényképezzek le mindent, amit csak lehet, főleg a templomokat. Ehhez kaptam egy szuper fényképezőgépet, és amikor szabadidőnk volt, azon az egy héten igyekeztem eleget tenni a kérésnek. Séta közben észrevettem, hogy hol kettő, hol több ember követ és figyel engem, miközben én a „turista”-szerepet játszottam.

Arról is be kell számolnom, hogy Rigában az első este, 10 óra után kopogtak az ajtómon, és megjelent két magyar férfi, akik velem akartak beszélni. Hamar kiderült, hogy a magyar titkosszolgálat, a III/III. emberei. Az egyiket ismertem, Rajos Pál hadnagy volt, aki társaival 1963. június 20-án a pesti Damjanich utca 28/B szám alatti egyházi épületünkben, segédlelkészi lakásomban – kifigyelve, hogy mikor megy el reggel a feleségem az egyetemre, hogy ne legyen tanú – alapos házkutatást tartottak. Elvittek leveleket, iratokat, könyveket, majd bevittek az akkor Kürt utcai illetékes kerületi rendőrkapitányságra kihallgatásra. A vád ellenem az volt, hogy ellenforradalmi tevékenységet végeztem 1956 után folyamatosan, kéziratokat, röplapokat, külföldről jött anyagok magyar fordítását terjesztettem. Ezek már akkor a kezükben voltak és lakásomban sokat megtaláltak. Minderről önéletrajzi írásom előzetes fejezeteiben részletesen beszámolok.

A két hívatlan magyar elmondta, hogy nagyon vigyázzak, mert a küldöttséggel kapcsolatban itt is mindent lehallgatnak a szovjet elvtársak. Azért jöttek, hogy megtudják, milyen kapcsolatokat akar az LVSZ kiépíteni a keleti egyházakkal, és mi az igaz abból, hogy az egyházi világszervezetek a magyar egyházi vezetők, Káldy Zoltán és Bartha Tibor kérésére, erősebb kapcsolatokra törekednek a kelettel, és ebbe beletartozik a Prágai Keresztyén Békekonferencia támogatása, sőt egyházi gyűlések, nagyobb nemzetközi konferenciák hazai rendezése (lásd később 1984-ben az LVSZ nagygyűlése Budapesten) is. Az ilyen tervekről természetesen csak annyit tudtam, amennyi azokból a magam szűkebb asszisztensi területén elért hozzám.

Jānis Matulis érsekről még annyit, hogy vele egyházi európai konferenciákon többször találkoztam és azzal tisztelt meg, hogy amikor egyházvezetői szolgálata tízéves jubileumát ünnepelték 1979. szeptember 21–26. között, akkor is meghívtak és örömmel láthattam, hogy sokat fejlődött az egyházi élet tíz esztendő alatt, de még többet fejlődött az egész úgynevezett szocialista blokkban kibontakozó általános rendszerváltoztatási kísérletek folyamán a kilencvenes években.