Idősek otthonában látogattam meg egy nénit. Beszélgetésünk közben nem lehetett nem figyelni a szobatársára, aki elesetten, magatehetetlenül feküdt az ágyában. Időnként fájdalmas hangon felkiáltott: „Valaki jöjjön ide!” Percek múlva megjelent egy nővér, aki tisztába tette. A folyósón várakozva eltöprengtem az emberi kiszolgáltatottságon. Ez az idős, beteg néni is volt magzat, járni tanuló gyermek, szerelmes társ, talán családanya. Nem tudhatom a foglalkozását, a világnézetét sem. Most ágyhoz kötötten, kiszolgáltatott helyzetben él.

Kórházban jártam egy rokonomnál. Itt is felkeltette a figyelmemet a szomszéd ágyon fekvő beteg, aki azt mondogatta, hogy „ma még nem ittam, szomjas vagyok”. Mint látogató nem léphetek oda minden ágyhoz, minden beteghez, de ezt nem tudtam tovább hallgatni. Észrevettem az ágyához közel lévő ablakban egy ásványvizes palackot. Így nővérért sem kellett mennem, vittem a bácsinak vizet, de nem tudta megfogni a poharat. Megitattam. Kis idő múlva szüksége volt „kacsára”. Ekkor elindultam, hogy kérjem egy nővér segítségét, aki nyolc-tíz perc múlva hozta is a kelléket. Idővel észrevettem, hogy a megtelt kacsával nem tud mit kezdeni a bácsi. A napokban amputálták a lábait, nem tud mozogni. Aztán megoldottuk ezt a helyzetet is.

Bizony, törékeny az emberi lét. Katolikus testvéreink imádkozni szoktak „jó halálért”. Ezt mi, evangélikusok is megtehetnénk. Nem szabad a betegséget, a gyengeséget, a haldoklást és a halált tabuként kezelni. Sok szó esik a misszióról. Íme itt egy nagy lehetőség: tapintattal, irgalommal, kreatívan körülvenni betegeinket, időseinket otthonukban, kórházban, szeretetintézményekben. A feléjük való szolgálat tanúságtétel a családtagok, rokonok felé is.

Teológiai hallgató koromban diakóniai gyakorlaton vettem részt a Königin Elisabeth Hospitalban (Erzsébet Királynő Kórház) Kelet-Berlinben. Három héten át a takarítás és az ápolói tevékenység mellett feladatom volt két néni segítése is. Nevükre is emlékszem: Frau Bisona és Frau Hahn. Miután részt vettem az orvosok és nővérek áhítatán, megreggeliztettem a néniket. Megkentem a kenyereket, felvágtam „katonákra”, és szépen megetettem őket. Mindennap sétáltam velük a folyosón.

Öröm, hogy a rendszerváltás óta újra van kórházlelkészi szolgálat. Ismerek gyülekezeteket, amelyeknek a tagjai rendszeresen látogatnak a kórházakban. Jó lenne szélesebb körben, aktívabban végezni ezt a szolgálatot.

Gerendáson – ahol lelkészi szolgálatomat kezdtem – a plébános átépítette a méretes plébániát szeretetotthonná. Álmában kapta az Úrtól a látást. Akkoriban nem támogatta az állam az egyházi szeretetintézményeket. Egy alkalommal a tanácselnök megvallotta nekünk, hogy a párt vele akarta lebontatni a megkezdett épületrészeket. Az otthon mégis megépült. Szigeti István plébános néhány év múlva, ötvenhat évesen elhunyt, de az intézmény azóta is, évtizedek után is működik.

Valamikor csendben annyit mondott nekem István: a gyülekezet el kell, hogy lássa öregjeit. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 1–2. számában jelent meg 2020. január 19-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.