– A pszichológia vagy a gyermekekkel való foglalkozás iránt kezdett el előbb érdeklődni?

– A kettő nálam szinte egy tőről indult, mindig is gyerekekkel szerettem volna foglalkozni. Olyan tíz-tizenegy éves lehettem, amikor megszülettek az iker unokaöcséim. Már akkor megfigyeltem, hogy kezdettől fogva mennyire különbözőek a fiúk. Lenyűgözött, hogy életük kezdetének első percétől egyszerre nevelkedtek, egy családban, ugyanazokkal a szülőkkel, mégis már csecsemőkorukban megmutatták, hogy mennyire különböző személyiségük van. Később rájöttem, hogy a családi környezet csak látszólag egyforma. A szülők minden gyermekükre máshogyan tekintenek, különbözőképpen állnak hozzájuk és ez nagyban alakítja, formálja a kisgyermek személyiségét. Emellett, a korban közel álló testvéreknek különbözőnek „kell” lenniük, önmagukat gyakran a másik ellenében határozzák meg, szinte tudatosan választanak két különböző utat. Hiszen annyira egyformák, ha ugyanolyanok lennének belül is, hogyan határoznák meg magunkat? Ezek a felismerések vezettek el odáig, hogy gyermekekkel foglalkozzak, ezt a munkát pedig nagyon szeretem. A gyermekpszichológiai munka során az összes korosztályra rálátunk, születésüktől fogva egészen tizennyolc éves korukig foglalkozunk a gyerekekkel.

– Az imént említetted, hogy különbözőnek kell lennünk, pedig tinédzserkorban mindannyian ugyanazt a zenét szeretjük, ugyanúgy öltözködünk…

– A kamaszkor egy nagyon fontos és nehéz fejlődési állomás. A fiatal már nem gyermek, de még nem is felnőtt, sok furcsaságot, a felnőttek (és önmaga) szemében is érthetetlen dolgot művel. Felnőttként sokszor megmosolyogjuk a rajongásukat, akár egy zenekarért, vagy filmért, trendekért. Azonban a lelkesedést, szenvedélyt tisztelni kell.  A kortásakkal való szoros összetartozás érzése, a közös célok, közös identitás kialakítása által a serdülő átéli azt, hogy egy, a családjától független közösség része, s amely közösségben nem a szülei gyermekeként van jelen, hanem új szerepeket, új felelősségeket vehet magára. Ez a tapasztalat mindennél fontosabb a független felnőtt élet felé való lépegetés útján, hiszen kamaszként önállósodnunk kell, és el kell válnunk a szülőktől. Ahogyan távolodunk, úgy pedig egyre fontosabb a kortárs közeg és ehhez a közeghez való tartozás is.

– Ha a kamasz nem érzi jól magát, vagy bajba kerül, az hamarabb kiderül egy ilyen kortárs közegben, mint mikor egy óvodást ér bántódás? Melyek azok a jelek, amelyekre a fiatalabb korú gyermeknél érdemes odafigyelni?

– A legszembetűnőbb az, hogy a gyermek levert, tartósan rosszkedvű. Nem akar beszélgetni, elhúzódik, megváltozik a viselkedése. Főleg óvodában és kamaszkorban dühkitörések is társulhatnak a rossz hangulathoz, amit a szülők gyakran nem vesznek komolyan – pedig egy gyermek önmagában nem hisztis, mindig van ok a háttérben. Kisiskoláskorban inkább az iskolai teljesítmény romlása figyelhető meg. Intő jel lehet még, ha egy gyermek nem az életkorának megfelelően játszik, viselkedik, visszaesik a fejlődésben (például évek óta szobatiszta, és egyszer csak újból „balestek” történnek). Ennek az ellenkezője is igaz lehet: amikor egy gyermek koravén tulajdonságokat mutat. Úgy tűnhet, hogy ő valóban ennyire érett, „kis felnőtt”, megbízható, kitartó, segítőkész. A valóságban ezek a gyermekek –  a szüleik szeretetének eléréséért – olyan szerepeket vállalnak magukra, amelyekkel még nem tudnak megbirkózni, kimarad a gyermekkor és ennek ára van. Ha pedig egy gyermek nem az életkorának megfelelően viselkedik, akkor a kortársaival is nehezen találja a hangot. Ez a harmadik intő jel.  

A cikk itt folytatódik.