Sajnos ugyanezt a lényeges kérdést nem kerülhetjük meg a mai ökumenikus helyzetben sem, ahol a megosztottság ténye és a közös bibliai elkötelezés közötti feszültségre is keresnünk kell a válaszokat.

Az ökumenikus mozgalom sok évtizedes erőfeszítéseiről igen különböző véleményeket, ítéleteket lehet hallani manapság. Az aktuális teológiai és egyházi különbözőségek és nehézségek felsorolásakor azonban nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a keresztény egyháznak kezdettől az egyik legfontosabb célja volt a gyülekezetek, az egyház egységének a megőrzése és megvédelmezése.

A hit, az istentisztelet, a keresztények sokfélesége természetesen mindig adott volt az egyházban, ezért a mérlegelés lényege mindig annak a határvonalnak a meghúzásában állt, hogy ez a természetes, sőt erősítő sokszínűség ne forduljon át az egyház biblikus tanítását veszélyeztető és romboló zűrzavarba.

Ezeket az időről időre meghúzott határvonalakat természetesen ma részben – mint az ősi gnoszticizmustól a nácizmust elfogadó egyházakig – „jogos önvédelemnek” látjuk. Másrészt viszont az egyházszakadások és igazságtalan kiközösítések, súlyos tévedések történeteként tartjuk számon, mint például a reformátorokra és követőikre kimondott középkori átok esetében, vagy amikor manapság csupán anyagiakban vagy statisztikákban mérhető ellenérdekek állítanak keresztény közösségeket egymással szembe.

Nemcsak az evangélikusság, hanem minden más keresztény közösség számára is példamutató lehet reformátoraink világos álláspontja: az egyház valódi egységéhez elegendő egyetérteni az evangélium tanításában és a szentségek kiszolgáltatásában, de nem szükséges, hogy mindenütt hasonlók legyenek az emberi hagyományok! (Ágostai hitvallás, VII.)

Az elmúlt évszázad ökumenikus mozgalmának egyik kiindulópontja, legégetőbb problémája az a botrány volt, amelyet az Európán kívüli – legtöbbször a gyarmatosítással együtt járó – misszió során a kereszténység megosztottsága jelentett a „kívülállók” szemében. Ugyancsak botránkozást okozott az a sok durva megaláztatás – például a kölcsönös templomi kiutasítás vagy a reverzális gyakorlata –, amellyel Európában nem éppen evangéliumi indulattal bántalmazták egymást a keresztény felekezetek.

Ha e tekintetben értékeljük az ökumenikus törekvéseket, csak nagyra értékelhetjük az áldását azoknak a meggyötört keresztényeknek, családoknak az életében, akiket nem nyomorít meg többé a keresztény gyűlölködés. Még ha sajnos ma is van olyan budapesti plébánia, ahol reverzálisra kényszerítik a protestáns házasuló felet, vagy olykor nemtelen egyházi, teológiai vitákra is sor kerülhet egyházak, gyülekezetek között, a pozitív változás tagadhatatlan.

Az ökumené nagyobb összefüggéseiben is hatalmas átalakulásnak vagyunk ma tanúi. Az egyházi világszervezetek – az Egyházak Világtanácsa és a Lutheránus Világszövetség, hogy a legnagyobbakat említsük – a kétpólusú világrendben és a gyarmati sorból való függetlenedés idején, a 20. század második felében viszonylag nagy mozgástérrel bírtak, és fontos szereplői voltak a világméretű diplomáciának. Az 1990-es fordulat óta azonban ezeknek a szervezeteknek a mozgástere – némileg az ENSZ-éhez hasonlóan – jelentősen beszűkült, új önértelmezésüket és céljaikat ma is inkább keresik, mint megvalósítják.

Jelentősen megváltozott a globális összefüggések rendszere is. A hagyományos, nyugati keresztény térségben jelenleg olyan ideológiai és ezt követő társadalmi átrendeződés zajlik – elsősorban a neoliberális demokráciafelfogás és az ezzel szemben fellépő radikalizmusok szélsőségei között őrlődve –, amely a kereszténység alapjait támadja meg a családi élettől a szolidáris társadalmi berendezkedésig, az élhető, emberhez méltó életrend és tényleges döntési szabadság fokozatos ellehetetlenítéséig. Ezzel egy időben a globális pályákon a kereszténység legnagyobb kihívása már nem a történelmi felekezetiség, hanem a különböző kultúrákba való beágyazódás, azaz a különböző világrészek kultúrájában való önkifejezés és a feloldódás közötti út megtalálása.

Ha kicsit feljebb emeljük a tekintetünket mindennapi egyházi botladozásaink közben, igen sokat tanulhatunk ezekből a távoli példákból, miként is lehetne európai kereszténységünkben megújító lehetőségeket találnunk és felépítenünk.

Hol kell Istent imádni? – teszi fel a kérdést a samáriai asszony Jézusnak. Istent lélekben és igazságban kell imádni – válaszol neki Jézus. Tehát ne azt várjuk, hogy az ökumenikus diplomáciában tudjuk Istent igazabban imádni, mint ahogy a felekezeti sovinizmus is csak paródiája lehet az igaz istentiszteletnek. Viszont ha emberek, keresztény hittestvérek – akár egy felekezeten belül is! – lélekben és igazságban együtt tudják keresni és tisztelni Istent, semmit sem ártanak vele az evangéliumnak és egymásnak. Sőt…