A zsoltáríró nem gyötrődik ezekkel a kérdésekkel. Istentől fogadja az életét, felismeri az értékét, létének csodáját, és hálát ad érte. Rácsodálkozni a teremtő Isten hatalmára, Isten teremtett világára, ajándéknak látni a benne lévő rendet, szépséget: ez teremtmény voltunk alázata és hálája. Rácsodálkozni önmagamra, elfogadni önmagamat olyannak, amilyennek Isten megalkotott; felismerni a jót az életemben, azokat az ajándékokat, amelyeket kaptam; bízni Isten bölcsességében; tudni, hogy Isten tart a kezében; hálásan énekelni: „Mit Isten tesz, mind jó nekem” (EÉ 348) – ez a megelégedett, boldog élet titka.

Ahogyan leírom ezeket, felvetődik bennem: nem önámítás ez? Csakugyan csodálatosak Isten művei? Csakugyan mind jó nekem, amit ő tesz? Hiszen csak nyitott szemmel kellene nézni ezt a világot, a sok nyomorúságot, a szegénységet, a természeti katasztrófákat, a környezet pusztulását, a menekülő embereket, a politikai káoszt, a járványokat, a reánk törő betegségeket és a halált, amely mindenkit utolér, és mindent kitöröl. Ezt látva szívesen vitába szállnánk a zsoltáríróval.

Én a zsoltáríróval értek egyet. Egyrészt azért, mert tudom, hogy a sok rossz nem Istentől jön, hanem tőlünk, emberektől. Isten teremtett egy csodálatos földet, amelyet az ökoszisztéma rendje tart egyensúlyban, és amelyet mi, emberek kapzsiságunkkal kizsákmányolunk, beszennyezünk és tönkreteszünk. Isten megadja nekünk az emberhez méltó élet lehetőségét, de mert az ember önző, elveszi ezt azoktól, akik gyengébbek, még azon az áron is, hogy szegénységre, éhhalálra juttat másokat. Isten békés életre, egymással való szolidaritásra tanítja az embert, a politika ezzel szemben a hatalom és a pénz bűvöletében teremt társadalmi feszültségeket, konfliktusokat, háborúkat. Azért a rosszért, amit mi, emberek okozunk, ne Istent vonjuk felelősségre!

Másrészt a jó és a rossz fogalma, megítélése nagyon szubjektív. Nem vonom kétségbe, hogy betegnek lenni, elveszíteni egy szeretett személyt, szembenézni a halállal fájdalmas és rossz. De amikor ezekért Istent okoljuk, nem lenne szabad elfelejtenünk, hogy ennek okozói is mi vagyunk.

Titokzatos esemény volt a bűnbeesés, nem tudjuk, hogyan, mikor történt, csak azt tudjuk, hogy mi a lényege, és mi a következménye. A lényege, hogy az ember valamikor szembefordult teremtő Istenével. Átlépte a neki szabott határt, és Isten rendje helyett saját maga hozott rendet. Ezzel elveszítette mindazt, amit az Istennel való közösségben kapott. Átszakadt egy gát, és az emberi életet elárasztotta a bűn, a gonosz, a rossz lavinája. Ne felejtsük el, hogy a rossz nem a teremtésben lévő hiba. Nem Isten teremtette selejtesnek a világot, hanem a mi egykori és mai rossz választásunk tette-teszi azzá.

Harmadrészt számomra válasz annak a felismerése is, amit a zsoltáríró mond: Isten a rosszból is tud jót előhozni, még azt is javunkra tudja fordítani. Ő hatalmas és csodálatos Isten. Nem a mi emberi gondolataink korlátai szerint cselekszik, lehetőségei határ nélküliek. Ennek felismeréséhez hit kell. Bizalom abban, hogy Isten jó, hogy szeret, és mindent a javunkra tud fordítani.

Luther, amikor Ézsaiás próféta könyvét magyarázta, tanított az elrejtőzködő Istenről, akinek igazi arcát nem látjuk, hitünkkel mégis észrevesszük őt az ellentmondó események mögött (Ézs 45,15). Racionális, értelmünkkel felfogható bizonyítékot nem kapunk tőle, hanem a hit szeme előtt tárul fel az ige gazdagsága. De mindig csak hátulról, utólag. Így tárul fel Jézus keresztjének értelme és csodája a feltámadásban. Így tudjuk szenvedések és tragikus események után mondani: „Mit Isten tesz, mind jó nekem.”

Mert nem az a jó és a csodálatos, amit mi elképzelünk magunknak, hanem amit Isten képzelt el nekünk, és amit ő cselekedett. Szeretném most újra aláhúzva mondani: ehhez hitre van szükségünk. Akkor lehetünk elégedettek magunkkal, akkor lesz békességünk, ha hálásak vagyunk Istennek, aki csodálatosan teremtett minket. Se több, se kevesebb nem szeretnék lenni, mint akinek Isten teremtett. És a hivatásunk, az életünk célja az, hogy azzá legyünk.

Van egy történet, amely szerint egyszer Rabbi Akiba azon bánkódott, hogy miért nem olyan, mint Illés próféta volt. Ekkor egy angyal jelent meg neki, és azt mondta: „Amikor majd a Mindenható elé állsz, nem azt fogja kérdezni tőled, miért nem voltál Illés próféta, hanem azt: miért nem voltál Rabbi Akiba?”

Legyünk hát azzá, akinek Isten teremtett, és se több, se kevesebb ne akarjunk lenni! Éppen elég nagy feladat ez is.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 29–30. számában jelent meg 2020. augusztus 2-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.