A napokban olvastam ezt az igét, és most nem dörgedelem céljából hoztam ide, hanem azért, hogy lássuk: rengeteg missziós feladatunk van. A próféta korunkról, Magyarországról, a határon inneni és túli magyarságról is írhatta volna ezeket. Valós látlelet, mely mellett nem mehetünk el mi, akiket elsősorban népünk felé történő missziói feladattal bízott meg az Isten. Igen, milliók nem ismerik az Istent az országban! Egyáltalán nem, vagy valami téveszmékkel terhelt istenismeretet gondolnak valósnak. Az egyház és a gyülekezetek (kevés kivétellel) még mindig a jeruzsálemi modellben gondolkodnak az anthiókiai helyett. Az előbbi helyben várja a betérőket, az utóbbi – Fabiny Tamás püspök megfogalmazásával – expanzív: megy az emberek után.
Sokfelé járva, sokakat hallgatva nem kevés keresztyénnel találkoztam, aki így fogalmazott: „Nincsenek szónoki képességeim, a szervezésben sem vagyok profi, a lehetőségeim is korlátozottak... – Mit tehetek én? ” Hallva ezeket és tudva, hogy sokkal többen ki sem mondják ugyanezt, engedjétek meg, hogy elmondjak három történetet.
Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején – amikor a testvéreimmel még gyerekek voltunk – a szüleink rendszeresen elvittek látogatóba ahhoz a nénihez, aki a gyülekezetünk területén lakott, de a kora és egészségi állapota miatt már nem tudott templomba járni. Szűcs néni a harmincas években került faluhelyről Budapestre. Hat elemivel gyári munkás lett. Férjhez ment, gyerekei és unokái születtek, majd megözvegyült. Szüleim figyelmét a volt falujából hívták fel őrá. Komoly hívő asszony volt. Nyolcvan fölött járt, amikor megismertük. Szűcs néni gyerekei vidéken éltek, távol tőle, egy unokájával élt, aki dolgozott, és egész nap távol volt, hétvégén pedig elutazott a szüleihez. A néni tehát rengeteget volt egyedül a lakásban. Két dolog tette teljessé a napjait: volt egy imalistája, és a rajta lévőkért imádkozott. Ez az imalista állandóan bővült. Nála hűségesebb imádkozóval azóta sem találkoztam. Gyülekezetért, lelkészért, szomszédokért, ismerősökért, családtagokért, gyülekezeti és egyházi szolgálatokért és a misszióért imádkozott. A horgolás volt a másik, ami kitöltötte nem kevés szabadidejét. Az ízületi gyulladástól teljesen eldeformálódott kezeivel csodálatosan horgolt. Mindig csak kis terítőket. Ezeket egyesével borítékba tette, és az unokájával a postán feladatta Nyugat-Németországba, a liebenzelli missziónak, kísérőlevél nélkül. Ott a beérkezett tárgyi adományokból időről időre vásárt csináltak, és így a terítőket is eladták. A befolyt összegből a távoli országokban szolgáló misszionáriusaikat támogatták. Így szolgált az Úrnak egy lakásához kötött, hat elemit végzett, nyolcvan feletti idős és beteg asszony a kádári diktatúra legsötétebb éveiben ('56 után vagyunk közvetlenül). Szűcs néni óta nálam egy hívő sem tud hivatkozni arra, hogy őneki az Isten nem adott olyan képességeket és lehetőségeket, hogy az evangélium terjedéséért, mások üdvösségéért ne tudna tenni valamit, a misszióban ne tudna részt venni.
A második történet másfél évtizeddel ezelőtt történt, amikor negyvenhét éves sógoromnál, Ferkó Vilmosnál gyomorrákot diagnosztizáltak. Döbbenetes volt látni először nekünk, majd a gyülekezetnek, miként formálja át Isten a teljes elfogadás felé az életét és gondolkodását. Az Úr először a kétségbeesést, majd a félelmet, később pedig az e világhoz való kötődést, ragaszkodást vette el. Fél év alatt egy olyan lelki embert formált belőle, aki a végére kész volt a nagy útra, a találkozásra. Látva ezt az igazi metamorfózist, a gyülekezet lelkésze felkérte egy bizonyságtételre. Örömmel fogadta az ötletet. Június utolsó vasárnapján a záró oltári szolgálat idején, a hirdetések után ment ki Vilmos a gyülekezet elé. Akkor már negyven kilót vesztett a testsúlyából, mindenki hétről hétre látta a sorvadását. Egy pisszenés sem hallatszott, amikor megszólalt. Bizonyságtételét olvasta, arról szólt, hogy tudja, hova megy, és ki várja. Kérte a jelenlévőket, hogy mindig legyenek készek. Egyszerű szavakkal, pátosz, különösebb érzelmek, hangulati elemek nélkül szólt. Semmi elkeseredés nem látszott rajta. Szólt az, aki földöntúli békességet kapott. A gyülekezet megrendülve hallgatta. Ennek már sok éve, de ma is sokan emlékeznek erre a nem több mint négy-öt perces bizonyságtételre. Így tud felhasználni egy elmenőben lévőt az Úr a maradók erősítésére. Utolsó heteit kórházban töltötte, ahol a betegágya missziói és evangelizációs központtá lett. Akik meglátogatták, a feltámadott Jézus Krisztus kisugárzásával találkoztak. Emberlétének néhány négyzetméterre összeszűkült tere a békesség szigete lett, a hajszoltak, szomorúak, reményt vesztettek, elfásultak zarándokhelye. Mindenki kapott, mert benne a Lélek kifogyhatatlan volt. Mindenki kapott, de nem tőle, hanem rajta keresztül a bűnbánatra bűnbocsánattal válaszoló és örök életet adó Mennyei Gazdánktól.
A harmadik történet néhány éve esett meg a reménytelenül leépülő magyarországi aprófalvas vidéken. Néhány őhozzá tartozó településen a lelkész bibliaórát hirdetett meg a szószékről. Ezt talán csak pár idős ember hallotta. Minden településen volt azonban két-három testvér, aki a nyakába vette a faluját, és elkezdett hívogatni. A bibliaórákra pedig jöttek katolikusok, reformátusok és evangélikusok. Csak azért, mert néhányan a hívogatásban találták meg a szolgálatukat, ezt mutatta meg nekik Isten. Emberi felkérés nem volt, agitáció pláne nem, még felkészítés és kiképzés sem. Csak a szívük szűk lett az isteni hívásnak, és túlcsordult mások felé.
„Halljátok meg az Úr igéjét… nem ismerik Istent az országban." Soha ennyi feladata, küldetése nem volt még a hívő népnek, mint manapság. A kommunizmusban több Krisztus-követő és kevesebb pogány istenségeket (pl. a fogyasztás istenét) követő volt, mint ma. A vetőmag, az ige rendelkezésünkre áll, mert azt Urunk biztosította. A magvetőből van kevés. A mag szívünk, agyunk, életünk magtárában várja, hogy kiszórjuk. Ne a növekedésen törjük a fejünket, mert azt az Isten adja. A legsötétebb korban, éjszakában is „magától” kel ki és nő a vetés. Magától az Istentől!
Isten megengedte, pontosabban úgy rendezte, hogy mi, az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület tagjai, „EBBE-sek" szétszóródjunk az országban. Korábban sokkal koncentráltabban éltünk Budapesten, ahol havi alkalmakat tartottunk. Úgy érzem, hogy Isten azért változtatott ezen, hogy az őrállói szolgálatunkat felváltsa a konkrét missziói, „evangéliumvivői” szolgálattal, és hogy még többeket elérjünk. Ez pedig azt is magával hozta, hogy kevesebbet találkozunk, de hála az Úrnak, általában tudunk egymás szolgálatairól, ha nem is mindenkiéről részleteiben. Kívánom, hogy a „szétszóratásban” lássuk meg Isten akaratát és a tőle kapott missziós lehetőségeket!