Nem is tudom már, mit gondoltam, amikor év elején olyan könnyedén magamra vállaltam ezt a feladatot, tulajdonképpen önként. Annyit bizonyára gondolhattam: csináltam én már hasonlót, ez most egy következő lépés. Most azt látom, hogy hármat kellett lépnem, hisz a feladat sokkal összetettebb, mint sejtettem. Kutatás, egymásnak ellentmondó adatok többszöri egyeztetése, szerkesztés, írás, sőt olykor nyomozás. Az utóbbi igen izgalmas, de legalább annyira időfaló is, amikor kiderül egy irányról, hogy zsákutca, és úgy érzi az ember, hogy órákat fecsérelt el. Kezdetben ezt éreztem, mostanra mindezen kitérőket is hasznosnak, tanulságosnak és építőnek látom.

Gyülekezetem múltjával már a kezdetektől ismerkedem, főleg beszélgetések, történetmesélések által. A szubjektív beszámolók, visszaemlékezések hol indulattal, hol pedig hálával hangzottak el. Elődeimről sokaktól sok mindent hallottam, és szinte mindig volt ellentmondás a különféle verziók között. A régiekről – akiket a ma élők már személyesen nem is ismernek – csupán írásos feljegyzések, jegyzőkönyvek szólnak. Ezek főként objektív, leíró, mintsem elemző dokumentumok.

Milyen volt valójában a múlt? Ki építette a gyülekezetet, és ki rombolta? A mai helyzetet szemlélve kit kell a bajokért leírni és az áldásokért felemelni? Végső soron ki hozhat ítéletet az elődök hagyatéka felett? Presbiterek? Egyházfenntartók? Püspökök? Egyháztörténészek? Lelkészutódok? A kívülálló világiak?

Nem álszenteskedem: bevallom, izgat, hogy rólam mint gyülekezeti lelkészről mit fognak hallani a jövő nemzedékek – a maiaktól. Természetes vágyam, hogy csupa jót halljanak, és hogy azoknak a sorába kerüljek, akiknek a nevét hallva a hívek szeme könnybe lábad a hálától és a sok-sok szép emléktől. Jó olykor-olykor ezen elmélázni és a képzelt helyzetek dicsőségében úszkálni. Azonban – a legőszintébben mondom – ezen érzés ellen tudatosan küzdök. Mert nem tartom helyesnek – bár jólesik –, ahogyan azt sem, hogy az embereknek való megfelelés legyen a szolgálatom mozgatója.

Bár a múlt, az elődökhöz hasonlítgatás ad némi motivációt, de nem elég a lelkiismeretes munkavégzéshez. Az ember könnyen a versenypályán találja magát: vajon hol vagyok a teljesítménymezőnyben? A jövőbe helyezett célok, előre nem látható – tehát vélt – eredmények, gyümölcsök is adhatnak erőt a továbblépéshez, de nem elegek a lelkesedés szinten tartásához.

Marad hát a jelen. Ami épp van. Ahol éppen én vagyok. Amikor én vagyok számonkérhető, én felelek nemhogy csak a magam tetteiért, hanem közösségekért: egy, két vagy három gyülekezetért. És hogy ki kér számon? Mármint végső soron. Hát nem az említett plénumok, tisztségviselők, szakemberek. A végső számonkérés kiváltsága nem embereké. Istené. Mert ő küld ki az evangélium hírével szerte a világba. Akit nem ő küldött – nehéz ezt pc [politikailag korrekt – a szerk.] módon megfogalmazni –, az csak úgy ott van. És nem építi az Isten országát, hanem rombolja.

Tűzoltó – szokták mondani a Szentlélek munkáját hátráltató egyházi vagy „egyháziatlan” emberekről. Akár lelkészekről is. Ennek analógiájára végül is mondhatjuk (tessék jól érteni!): gyújtsuk fel a világot! Hadd lángoljon a Szentlélek tüzétől! Akinek nem tetszik ez a kissé morbid kép, fordítsa le magának a jól ismert szavakra: evangelizálás, tanítvánnyá tétel, megtérésre hívás. Akinek így sem tetszik, az (megint pc-nek kéne lennem, de nem leszek az): tűzoltó.

Isten először nem küld, hanem hív. Elhív és kiküld. Téged, kedves olvasó, hova küld?

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 37–37. számában jelent meg 2020. szeptember 27-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.