Valóban, a mi generációnk és az utánunk következő számára is a legnagyobb élő magyar író volt Illyés. Nyelvünk ismerője, sorsunk elemzője, töprengéseink formálója, gondolataink rendezője, múltunk átélője, jövőnk művelője. Személyesen is ismerhettem. Gyula bácsinak szólítottam. Ervin öcsém némelyik párizsi útja alkalmával találkozott vele, így aztán az író tudott rólam. Ezért van az, hogy újraolvasva a róla szóló életrajzi kötetet, Tüskés Tibor Illyés Gyula című mű- vét és Illyéstől a Puszták népét, arra gondoltam, röviden vallok arról, mit kaptam tőle szellemi és erkölcsi javakban.

Mit? Magyarok című naplójegyzeteiből valami olyan magyarságtudatot, amely szerencsésen elkerülte a genetika és a romantika buktatóit. Ez azt jelenti, hogy Illyés nem ragadt bele a fajelmélet iszapjába, s nem sodródott a másokat megvető sovinizmus felé.

Békéscsabán, apai kötődésem helyén az evangélikus hitet „tót vallásnak” nevezték, másutt – például Erdélyben – „német vallásnak”. Ebben a helyzetben sokat jelentett számomra Reményik Sándor Petrovics ítél című verse – „A Vér: a semmi. A Lélek: a Minden” –, de még többet Illyés említett műve. Azt írja, hogy tetszik neki a magyar paraszt szemérmessége, türelmessége: nincs példa arra, hogy egy magyar falu lakossága rátámadt volna egy másik falu lakosságára, mert az más nemzetiségű vagy nyelvű volt; tetszik neki a magyar nyelv, mert ez nem az alkudozás, a latolgatás, a meggyőzés nyelve, hanem a kijelentésé és az akaraté. Ámde mindez azért tetszik neki, mert ez nem kizárólagosan magyar tulajdon, hanem általános emberi kincs. Helyeslően idézi egy jóhiszemű külföldi megállapítását, mely szerint „a magyar haza nem ország, nem fajta, hanem egy civilizáció”. Az illyési ajándék tehát ez: függetlenül a származástól és mentesen minden romantikától, a közös nyelv, a közös múlt, a közös haza, a közös kultúra tesz minket magyarokká.

A Magyarok elolvasása után már értettem, miért éppen Illyés írta meg a legjobb és legigazabb Petőfi-életrajzot (Petőfi Sándor), és hogy miért éppen Petőfit – Petrovics István és Hrúz Mária fiát – tartja a legnagyobb magyar költőnek és a legtisztább szívű és legtragikusabb sorsú forradalmárnak. Bár Petőfi a budapesti Deák téri evangélikus gimnázium diákja is volt, a Deák téri templomban konfirmált, de a szó megszokott értelmében nem volt vallásos. Egy-két kivételtől eltekintve a papokat sem szerette, ugyanakkor Illyés azt bizonyítja könyvében, hogy a magyar protestantizmus tradíciói és az evangélikus iskolák sajátos légköre nélkül Petőfi nem lehetett volna a szabadság költője.

Illyés 1945 nyarán bejárta a segesvári csatateret, s ott, ahol Petőfit leszúrta egy kozák lándzsa, ott, ahol osztrák katonák közös sírba dobálták a halottakat a vonagló haldoklókkal, Segesváron címmel írt egy verset. Íme, néhány szakasznyi részlet e szomorú nekrológból:

Szemem az ő szeme nyomában

siklott síkon, hegy peremén.

Aztán az a kín állt belém,

mint mikor tébolydában jártam.

Mit ragyogsz felém nevető had,

füvek, fák, van sejtelmetek,

mit tűrtetek, mit tettetek

s ti emberek s te eszelős nap!

Itt hörgött. S itt nézte kacagva

meghalni a bárgyú világ

legnagyobb épeszű fiát,

ki meggyógyítani akarta.

Mit kaptam még tőle? Eligazítást kisebbségi magyar és evangélikus sorsunk tudatos vállalására. Illyés színműve, a Tiszták a dél-franciaországi kataroknak, valdenseknek a végső pusztulásáról szól. Néhány éve elemeztem a kérdést mint sajátos jelenséget, és az alapkérdésem ez volt: mit tehet az ember, ha egy halálra ítélt kisebbséghez tartozik? Mit? Feladhatja a hitét. Köthet kompromisszumot. Lehet képmutató: színből áttér, szívből marad a régi. De meg is halhat a hitéért. Mindezt áttételesen alkalmazhatjuk a szórványmagyarságra, a szigetmagyarságra, az idegen (nyugati) nemzetek kö-zött felszívódásnak, beolvadásnak kitett magyar közösségekre is.

Nagyon természetes, hogy amikor Illyés megírta ezt a drámát, nem gondolt ránk mint evangélikusokra, nem gondolt tételesen és kizárólag csak az anyaországi magyarságra, hanem általános felelősségvállalásra sarkallt. Például egy levelében a németországi Kastl település magyar gimnáziuma diákjainak arról ír, hogy egy nemzetnek sincs olyan diaszpórája, mint a magyaroknak. Tehát – írja Illyés – a magyarság jövőjének sorsa egyharmad arányban a nyugati magyarság vállain nyugszik, mivelhogy a hazai, a határainkon túli és a világban szétszóródott magyarság egyharmados arányban oszlik meg.

E dráma nagyon megrázott. Könyörgésre indított: Isten tartson meg minket kisebbségi evangélikus sorsunk veszélyei között, és áldó és óvó keze legyen a magyarok felett, éljenek bárhol a földtekén. Ugyanakkor a mű radikális töprengésre késztetett: mi értelme, szerepe, jelentősége van a mi evangélikus hitünknek a kereszténység nagy családjában? Másfelől külföldi magyarságunk dilemmája: a felszívódás veszélye vagy a megmaradás lehetősége?

Felelős emberként és papként sokszor prédikáltam a megbékélésről, próbáltam munkálni az egyetértést, a megbékélést a nemzetiségek között, ébreszteni a magyar természetes nemzeti tudatot. Gyakran kérdeztem magamtól is azt, amit Illyés Az éden elvesztése című oratóriumában: mit tehet az életért és a jövőért az egyes ember? Mit tehet a hatalom nélküli kisember? A kisközösség? Tiltakozni vagy helyeselni alig hatékonyabb, mint a hajdani harangozás a jégverés ellen. Ebben a reménytelennek látszó helyzetben Illyés reményt ad nekünk, kisembereknek.

Az oratórium részletének sorai szinte jézusi ihletésűek:

Ahol egy hibát megszüntetünk, az egy

lépcsőfok.

Ahol egy jajt elnémítunk, egy lépcsőfok.

[…]

Ahol egy tévedésünket beismerjük, két lépcsőfok.

[…]

Ahol egy éhes szájat megcsitítunk, az is nagy lépcsőfok.

[…]

minden, ami a világnak valahol örömöt ad, […],

lépcsőfok mind, mind fölfelé. […]

„Ama rettentő holnap

előtt még, emberek,

merjük a legnagyobbat,

kezdjük itt a legmélyből,

hűségünk erejéből

léptenként, mint lehet,

de mégis föl, föl és föl

újra az életet.”

A pusztán született kisgyermekből, pásztorok ivadékából öregkorára olyan utassá lett Illyés, aki egész nemzetének útjára szórta a fényt, szellemének és emberségének szép sugarait. Örülök és hálás vagyok, hogy ebből a fényből valamit én is kaphattam, s hogy – mivel pap vagyok, beszélő ember – abból, amit kaptam, ha töredékesen is, továbbadhattam. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 27. számában jelent meg, 2016. július 10-én. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.