„Filmszalagon a legjobb írók és – kierkegaard-i értelemben – a legkülönb filozófus-teológusok egyike” – fogalmazott Ingmar Bergman művészetéről 1980-ban Pilinszky János. A svéd evangélikus lelkész gyermeke, a filmművészet kimagasló alakja a hit kérdéseit a filmvásznon is megjelenítette. Az Isten és ember kapcsolatát, a hit és hitetlenség belső feszültségeit olyan megkerülhetetlen, mára klasszikusnak számító alkotásokban dolgozta fel, mint többek között a Tükör által homályosan (1931), az Úrvacsora (1963) és a Csend (1963). Ingmar Bergman művészetében nem csak a transzcendencia kérdése és hiánya kerül előtérbe, hanem az ember esendősége, az emberi kapcsolatok sérülékenysége is. Érzékeny, lélektanilag mélyre ható filmjei az emberi lélek megértése és a hit és önvizsgálat szempontjából is sarokkövek.

Novotny Dániel evangélikus lelkész: 100 éve született Bergman

A saját életemben, de azt hiszem, egyetemesen is Bergman különleges küldetése, hogy kiránt az első naivitásból, olyan erővel, hogy szinte egyből a másodikig sodródunk. Számomra minden filmje egy-egy ilyen kaland – sajnos már csak a padláson, de még megvan VHS-kazettákon a közel teljes Bergman-életmű, melyet innen-onnan összeszedtem (ha jól emlékszem, harminchét filmig jutottam). Az első Bergmanom az ő első igazi nagyjátékfilmje, mely egyből letörölhetetlen, első pecsétet ejtett a szívemen, lelkemen, hitemen. Máig szeretem A hetedik pecsétet újranézni, de közte kell pár év, hogy ismét feldolgozzam, mert egyszerre elvarázsol, és mélységesen megráz.

„Könyörülj rajtunk, mert kicsik, ijedtek és tudatlanok vagyunk!” – szól az összefoglaló fohász Istenhez. A sakkjátszma végkimenetele egy pillanatig sem kérdéses, a játék kizárólag időhúzás – a halál elkerülhetetlensége félelmetesen egyértelmű. Eközben Isten néma, tökéletesen absconditus, bár minden róla szól, az égvilágon semmi sem mutatja, hogy létezne. A hetedik pecsét maga ez a csönd: Jel 8,1–5. Az egyetlen apró nyom: Block, a lovag patetikusan felkiált, hogy bárcsak kiölhetné önmagából Istent, de bármit is tesz, az Isten kitartóan ott marad. Az Isten átható csöndjének félelmetességét persze ez sem csökkenti. Ez a némaság testet ölt a megerőszakolástól megmentett lányban, aki szeretetlen szolgává válik, egyfajta fordított áldozattá. És amikor elhangzik szájáról végül az egyetlen kiejtett szó: „Elvégeztetett” – az mintha nem is a Fiú, hanem az Atya haláláról szólna.

A borzalmakkal szembesülő ember teodiceája tragikus. A számonkérés joga elvitathatatlan Elie Wiesel számos lelki társától. De míg a leszámolás lehetetlen, addig a legfinomabb módokon mégiscsak felsejlik Isten, karnyújtásnyira. Ez a csöndben csak megsejthető Isten minden Bergman-filmben konkrétan vagy rejtetten megjelenik. De ha másért nem, egy dolog miatt pár Bergmant (A hetedik pecsét, Úrvacsora, A nap vége) kötelezővé tennék minden teológusnak, de inkább minden kereszténynek: A hit ügye sokkal bonyolultabb, összetettebb dolog, mint ahogy azt általában az egyház sugallni akarja. Isten kérdése az emberi létezésünk legmélyéig megrázó. És Bergmannak is köszönhetem, hogy mindennél messze izgalmasabbnak, szívet és elmét izzítónak tartom az Istennel való találkozás kalandjait.

Szabó B. András evangélikus lelkész: Bergman csendje

Mostanában engem igazán Bergman csendje érdekel. Ez a csend a híres, általa olyan sokszor kristálytisztán kifejezett Isten csendjéhez hasonlít. Nála Isten hallgat, és ez a hallgatás zavaró, kétségbeejtő. Mikor először igazán találkoztam ezzel, az egyik film képei forogtak tovább éjjel az álmomban, és nem hagytak aludni. Ki kellett mennem levegőt szippantani, megnézni, a csillagok az égen vannak-e még. Ma mintha Bergman csendje lenne a probléma. Mintha hagyna aludni a kérdés. Nemcsak engem, hanem úgy általában. Ilyen élesen nem illik feltenni a kérdést. Istentől elég távolra kerültünk, hogy hiánya ne zavarjon, kétségbe ne ejtsen. Milliárd felesleges dologgal töltöttük tele a naptárt, lakást, fejet, hogy egy ilyen filmet ne tudjunk megnézni. Figyelmünket szétosztottuk kattintások, epizódok, élmények sokaságára, hogy ne kelljen a létezésünk mélységével szembenézni. Belealudtunk az erről folyó éjszakai beszélgetésekbe, beszélni más apróságokról szoktunk. Az egzisztencializmus belenézett valahová, és gyorsan becsuktuk a szemünket, elfordultunk, és meg nem történt tévedésként tekintünk az esetre.

Lehet, hogy azért, mert a mi szüleink védett, kedves teret teremtettek, nem úgy, mint a kemény evangélikus lelkész Bergman papa. A legbékésebb évtizedekben élünk, és a háttérben nem mennek a vonaton a tankok, mint a Csendben. Emberi kapcsolataink rövidebbek, hogy olyan fagyos mélységekig ürüljenek, mint a legtöbb bergmani szobában.

Lehetne ez jó, ha a csendet valamilyen jó válasz hangja törte volna meg, vagy töltené ki. Csak a válasz helyett a hogyan töltsük meg a csendet zajjal technikai megoldásai virágoznak. Ebben a teológia, a templom is részt vesz. A szellemi hiány, az üresség ezen formája legalább úgy kong, mint az üres svéd templomok padjai a filmkockákon.

Kinek jó a hite? A kemény apáé, akinek bűniszonya kiüresíti a fiút, és alkotni indul? A fiúé, aki a kérdést Isten csendjéről képes feltenni, és ezzel a negatív teológia nagyjainak nyomába lép? A miénk, ahol a jelen minősége érdekeink szerinti pragmatizmussal rajzol kérdést és választ?

Minden tapasztalatunk ellenére közelebb vagyunk az előző két lehetőséghez, mint gondolnánk. Nem vagyunk immunisak a fekete-fehér képkockákra. A sakkjátékban benne vagyunk teljes valónkkal, akár az emberi kapcsolatok közeljeit, akár létezésünk végességét illetően. A csendet sokszor hallott szavak törik meg Bergmannál. Először zajból csend, aztán ezek a masszív, csendtörő, csakazértis-szavak.

Idézetek Ingmar Bergmantól:

„Filmrendezőnek lenni néha különös boldogság. Soha el nem próbált arckifejezés születik egy pillanatban, és a felvevőgép rögzíti ezt a kifejezést.” (Laterna magica)
„Az Isten alászáll, és befészkeli magát egy emberbe. Először csak olyan, mint valami hang, mint valamilyen súlyos dolognak a tudása, mint valami parancs. Fenyegető vagy kérlelő, visszataszító, de izgató is. Aztán egyre jobban megismerteti magát, és az ember próbára teheti az Isten erejét, megtanulhatja szeretni, feláldozni magát érte, és eljuthat a teljes odaadásig és a teljes ürességig. Amikor eléri ezt az ürességet, az Isten birtokba veszi emberét, és vele végezteti el a munkáját. Aztán magára hagyja üresen, kiégve, megfosztva az evilági élet további lehetőségeitől.” (Képek)
„Nem tudhatjuk, hogy a szeretet bizonyítéka Isten létének, vagy a szeretet maga Isten.” (Tükör által homályosan)
„Egész tudatos életemben küszködtem Istenhez fűződő fájdalmas és örömtelen viszonyommal. Hit és hitetlenség, bűn, büntetés, kegyelem és kárhozat számomra megkerülhetetlen realitások voltak. Imáim bűzlöttek a szorongástól, az esedezéstől, az átkozódástól, a hálától, a bizakodástól, a csömörtől és a kétségbeeséstől: Isten beszélt, Isten hallgatott, ne taszíts el Színed elől.” (Laterna magica)
„Az ember egyszerre öreg és egyszerre gyermek. És nem érti, hová tűnt a közbeeső hosszú idő, amelyet olyan fontosnak szoktak tartani.” (Fanny és Alexander)
„Gondoltál már arra, hogy az üresség fáj? Az ember azt gondolná, hogy esetleg szédülést vagy lelki hányingert okoz. De az én ürességem fizikailag fáj. Sajog, mint egy égési seb. Vagy mint amikor kicsik voltunk és sírtunk, és az egész belsőnk fájt.” (Jelenetek egy házasságból)
„A tudás több választási lehetőséget ad, és több szorongást.” (Jelenetek egy házasságból)

„Sokféle szerepet játszunk. Van, amelyik szórakoztat, és van, amelyiket azért játsszuk, mert mások elvárják tőlünk. Legtöbbször azért, hogy védjük magunkat.” (Öt vallomás)
„Ha minden ember már gyerekkorában megtanulja, hogy törődjön a másikkal, másképpen alakult volna a világ, ebben biztos vagyok.” (Jelenetek egy házasságból)
„Ha valaha is úgy érzed, hogy túl gyorsan száguld veled az élet, menj templomba vagy színházba. Ott megáll az idő, azt hiszed, hogy elromlott az órád, úgy van, ahogy Strindberg mondja a Viharfelhőkben: Az élet rövid, de sokáig tarthat, amíg elmúlik.” (Laterna magica)
„Ha igaz úton jársz, erős leszel. Ha az igazságot választod, megoldhatod, ami megoldhatatlan.” (Öt vallomás)
„Te is eljöhetsz a templomba… Nem leszünk sokan egy ilyen vasárnap este, mint a mai. Valószínűleg nem lehet majd hallani, amit Arborelius prédikál, de ez talán nem is baj. Ehrling viszont szépen orgonál, és a kórus elénekli az öreg Morén két motettáját. Úgyhogy azért jut a léleknek is.” (Öt vallomás)
„Ne azt mondd, hogy »Isten«! Azt mondd, hogy »Szentség«. Az Ember Szentsége. Minden egyéb csupán ismertetőjel, öltözék, megjelenés, csel, elkeseredés, kétségbeesett kiáltás a sötétbe és a csendbe. Az Ember Szentségét nem lehet elképzelni vagy megragadni. De közben viszonyulni, ragaszkodni lehet hozzá, mint valami konkrét, valóságos dologhoz. Éltünk végéig. Hogy azután mi történik, azt nem tudjuk. De egy biztos: olyan dolgok történnek körülöttünk, melyeket érzékszerveinkkel nem érzékelünk, de amelyek szüntelenül hatnak ránk. Csak a költők, a muzsikusok és a szentek mutatják meg nekünk tükreikben a Felfoghatatlant. Ők látják, tudják, értik. Nem teljességben, de részeiben.” (Öt vallomás)
„Egész életünkben azt szeretnénk tudni, hogy milyen a halál, hogy van-e valami utána vagy nincs.” (Sarabande)