– Érdeklődnék, mi az ön feladata egyházában?
– Esperesként egy katedrálisban végzek szolgálatot, és korábban is folyamatosan gyülekezeti munkát végeztem egyházamban. Most azonban egyházkerületünk püspökasszonya, Ingeborg Synnøve Midttømme megbetegedett, így püspökhelyettesként át kellett vennem tőle szolgálatait. Egyházkerületünk a Magyarországi Evangélikus Egyházzal testvéregyházi kapcsolatban áll és jelenlegi látogatásom célja az, hogy tárgyalásokat folytassak arról, hogyan tudnánk szorosabbra fűzni egymással az együttműködésünket. Pár évvel ezelőtt aláírtunk egy megállapodást egymással és most pedig arról beszélünk, hogy a gyakorlatban hogyan tudnánk megvalósítani a terveket.

– Hogyan látja, mi az, amit egymástól tanulhatunk? Milyen területeken lát lehetőséget az együttműködésre?

– Az egyik legfontosabb része az együttműködésnek, hogy rendszeresen találkozzunk egymással, a másik pedig, hogy az ifjúsági munka területén további lépéseket kell tennünk egymás felé.
Arról is tárgyaltunk, hogyan tudnánk jobb utakat találni arra, hogy együtt és egymásért imádkozzunk. Mi ezt az egyházkerületünkben rendszeresen végezzük, de jó lenne olyan alkalmakat is találni, amikor együtt tudnánk egy bizonyos célért imádkozni.

– Mit gondol, a reformáció 500. évfordulójának megünneplése terén hogyan tudnánk együttműködni?

– Nagyon érdekes ez, amit kérdez. Bár az önök egyháza és a mi egyházunk is lutheránus, de önök egy kisebbségi, míg mi egy többségi egyház tagjai vagyunk. Nálunk egy anglikán kisebbség található még, akikkel szoros kapcsolatunk van. Az az érzésem azonban, hogy a kisebbségi egyházak ezt az évfordulót sokkal komolyabban veszik, mint mi, akik többségben vagyunk lutheránusok. Sokkal több programot hallottam itt önöknél erre vonatkozóan, mint amennyi lépést mi az egyházunkban erre vonatkozóan eddig tettünk.
El kell, hogy mondjam, rendkívül inspirált engem az önök gazdag ötlettára és közelebb érzem most magamhoz azt az érzést, milyen is az, ha az ember evangélikus. Remélem, hogy létrejöhet a két egyházkerület lelkészei közötti már a jövő évben egy találkozó, ahol tárgyalhatunk arról, mit jelent lutheránusnak lenni itt és ott, ahol mi élünk. Ez jó út lehetne az évforduló ünneplésére.
Fabiny püspök úr levetítette nekem a Luther-rajzfilm első részét, amelyet azt hiszem, hogy jó lenne, ha Norvégiában is bemutathatnák. Akár felirattal, akár szinkronnal, de mindenképpen rendkívüli anyag lehetne a mi gyülekezeteink számára is. Ez egy nagy, megvalósítandó álommá vált számomra.

– Előadásában a norvég liturgiai reformról számolt be espereseinknek. Norvégiához hasonlóan nálunk is lezajlott egy reform, több-kevesebb sikerrel. Hogyan látja, mi lehet egy liturgiai reform buktatója?

– Nálunk alapvetően a gondok a tesztidőszakra tehetőek, 2003 és 2008 közé. Akkor a legtöbb gyülekezetben javaslatokat fogalmaztak meg arra vonatkozóan, melyik liturgiai részt tartották jónak, melyiket nem. Ebből parázs viták születtek.
Magam is ekkor több gyülekezeti tagot és lelkészt is megkérdeztem arról, mi a véleményük. Akkor az volt a tapasztalatom, hogy akik támogatták a reformot, maguk is sokat foglalkoztak vele és időt szántak rá. Akik viszont elutasítóak voltak, sokszor azért tették ezt, mert nem vették a fáradtságot arra, hogy elmélyedjenek a liturgiában és az alkalomhoz megfelelő imádságot, vagy bűnvallást válasszanak.
Végül 2009-ig ezeket a javaslatokat összegyűjtötték és kiértékelték. Ez sok gyülekezet számára rendkívül kreatív időszak volt. Minél többet változtattak az istentiszteleten vasárnapról vasárnapra, annál több pozitív változást éltek át maguk a gyülekezetek is.
Ennek a legfontosabb lépése az volt, hogy minél több ember lett az istentisztelet aktív részesévé és minél több szerepet vállalt benne. És ezáltal egyre jobban magáénak érezte az alkalmat. Nem csak a lelkésznek kell az oltár előtt állnia és felolvasnia egy részt a Bibliából, vagy imádkoznia. Ezt meg tudja tenni egy laikus gyülekezeti tag is.
Aztán az emberek elkezdtek ezekről a személyes élményeikről beszélgetni az üzletben, az óvodában, az iskolában, a munkahelyükön és elmondták, egymásnak, hogy „gyere el a templomba, mert a szomszédunk fog imádságot olvasni vasárnap az istentiszteleten” és egyre többen kíváncsiak lettek a megváltozott istentiszteleti rendre.
Ha tehát nem fordítunk elég időt az apró részletek kidolgozására, akkor – ahogy már mondtam – nem lesz a kedvencünk az új liturgia. Ha azonban elkezdünk dolgozni azon, hogy az istentiszteletről másképpen gondolkodjunk, mint ahogyan azt eddig tettük, ha megpróbálunk az emberekkel közösen gondolkodni azon, hogy számukra mi lenne érdekes és vonzó ezeken az alkalmakon, akkor működni fog a dolog.
Új zenei részek is bekerültek a liturgiába, ami egyesek számára túl sok lett. Vigyázni kellett azzal, hogy a változások és a változtatások csak fokról fokra és ne egyszerre legyenek bevezetve.
Azt is meg kellett értetni az emberekkel, hogy a változtatások az egész egyházért vannak és ha megértették azt, hogy az új liturgia által az egész egyház újulhat meg, akkor a támogatóink lettek. Az új liturgia most már bevezetésre került, mindenki használja, a gyülekezeteknek azonban szabadságuk van arra nézve, hogy többet vagy kevesebbet használnak belőle alkalmaikon.
Úgy gondolom, hogy a nálunk lezajlott folyamat más, mint azok a tapasztalatok, amelyeket itt Magyarországon hallottam az önök reformjával kapcsolatban.
– Tanulmányozták más országok és más evangélikus egyházak liturgiai gyakorlatát? Mennyiben vettek át másoktól új elemeket?

– 30 évvel ezelőtt az Egyesült Államokban voltam ösztöndíjas, az Iowai Egyetemen tanultam teológiát. Pár éve aztán visszatértem az egyetemre és találkoztam azzal a jelenlegi professzorral, akivel annak idején együtt folytattam liturgika tanulmányaimat. Ő részese volt annak a liturgiai folyamatnak, amely 2006-ig zajlott le hazája evangélikus egyházában. Sok tapasztalatát megosztotta velem.
Aztán jártam Angliában is, ahol a liturgiai bizottság korábbi vezetőjével találkoztam. Ők 2000-ben hajtottak végre liturgiai változásokat. Láttam tehát három ország liturgiai életét, az amerikai, az angol és a norvég folyamatokat.
Sok egyház sajátja, hogy liturgiai reformokat hajtanak végre manapság. Fontos, hogy összefogjunk egymással, és e téren is együtt tudjunk működni. Tanulmányoznunk kell régebbi korok istentiszteleti tradícióit és azt a magunk korában élő emberek felé kell közelebb vinni. Meg kell vizsgálnunk azt is, mint jelent számunkra lutheránusnak lenni, hogyan képzelte el Luther Márton az istentiszteletet.
A tradíció fő vonala az, hogy az istentisztelet középpontjában az Isten szava, a keresztelő és az úrvacsora áll. Az ökumené vonatkozásában az is fontos, hogy az istentiszteleten a katolikus és ortodox elemek is szerephez jussanak.

– De ez azért nem jelent rekatolizációt?

– Tudom, hogy ez az önök hazájában konkrét ellenérvként merült fel a liturgiai reformmal kapcsolatban. Én azonban azt gondolom, hogy túl kell mutatnia a liturgiai reformnak a katolicizmuson. Vissza kell mennünk még a reformáció elé, sőt még az elé is, hogy az ortodox vagy a katolikus egyházak létrejöttek.
Tény, hogy a különböző helyzetekből, felekezeti háttérből érkezett gyülekezeti tagok, sokszor nyitottabbak arra, hogy megvizsgálják a különböző tradíciókat, mint azt gondolnánk és nyitottabbak arra is, hogy ezeket átvegyék és gyakorolják. Nekünk egyháziaknak sok előítéletünk van. De rengeteg mindent tanulhatunk mások tradíciójából is.
Én személy szerint úgy vélem, hogy nekünk, lutheránusoknak sok fontos dolgunk van, amelyet az ökumené számára kézzel foghatóvá tehetünk. Az igehirdetés központi helye, az evangélium hirdetése azok, amelyeket újra a keresztény tradíció részévé tehetünk. Ezzel egy időben pedig a katolikus és ortodox tradíció megmutathatja nekünk azt, hogy az úrvacsorai közösség hogyan válhat újra fontossá a számunkra.
A norvég tradícióban ez sajnos nagyon ritka alkalommá vált és az embereknek sok helyen csak a nagy ünnepekkor tudtak úrvacsorát venni. Ez azonban nem volt jó így, hiszen ennek az istentiszteletbe beleépített, fontos résznek kell maradnia.

– Hogyan képzeljük el a liturgiai reform konkrét, központi lépéseit? Bizottsági munka volt? A teológiai képzés hogyan vett részt ebben? Hányan dolgoztak rajta?

– Munkacsoportok voltak, amelyek aztán vitára bocsátották javaslataikat. Ma már úgy vélem, hogy ezeknek a munkacsoportoknak sokkal hamarabb kellett volna bevonniuk a vitákba a kívülállókat.
Külföldi tapasztalatok is azt mutatják, hogy minél hamarabb bevonják a gyülekezeti tagokat, annál sikeresebb lehet egy reform. Sok liturgiai munkában jártas teológus a saját szemléletét szeretné megvalósítani és keresztül vinni. Ez azonban nem működik a gyakorlatban. Remélem, hogy tapasztalatainkból sokat tanultunk.
Még mielőtt valamit hivatalosan is elfogadnak, igen fontos, hogy legyen előtte egy tesztperiódus, amelyben a vélemények kiforrhatják magukat. Akkor sokkal jobban zajlik le egy liturgiai reform.

– Milyen időközönként kell liturgiai változtatásokat tenni? Mennyi ideig tartható ön szerint a jelenleg használt liturgiájuk?

– Ez egy igen nehéz és érdekes kérdés. Minden reform nehéz. Személyes véleményem az, hogy a gyülekezetnek az istentiszteleten aktívnak kell lennie, nem szabad, hogy csupán passzív hallgatójává váljon a történéseknek. Azt gondolom, hogy az alkalmat vezető lelkész és a gyülekezet közötti folyamatos párbeszédre van szükség. Az embereknek szükségük van arra is, hogy szívből tudják azt, miről is van szó. Nem csak a kezükben tartott darab papírra van szükségük, hanem tudatos átélésre.
Azért szeretem a reformot, mert ez az emberek számára megnyitja a lehetőséget arra, hogy maguk is aktívan alakítsák ki azokat a formákat, amelyek számukra közelebb viszik Istent. Viszont abból a szempontból nem szeretem a reformot, mert ezt meglépni sokszor nehéz az emberek számára.