Képzők, ragok, viszonyszók és egyéb nyelvtani alakzatok hullottak ki belőle, interpunkciók, mellékmondatok, hosszú évek kézmelegtől őrzött ereklyéi, támaszai, szavak bukfenceztek a földön, emlékek kergetőztek a kövön, ahogy a rettenetes ember fölnyalábolta a piros írógépet, miközben én megcsonkítva, bilincsbe verve, felpeckelt szájjal álltam. Mennyit vesződtem, kínlódtam, küszködtem, hitehagyottan összetörtem, amíg egy képzeletbeli csatatéren összesereglettek a szavak, hogy mondatokká álljanak, és zászlót bontsanak! Némelykor azonban egyetlen szó elég volt a papíron, s ahogy Karinthy Frigyes mondotta volt: a többiek maguktól iramlottak köré.

Egy piros írógép kiiratkozott a használatból, obsitos lett, érdemjelekkel és kitüntetésekkel. De ahogy belepte a por a pince egyéb tárgyait, úgy vesztette el a fényét ez a valamikori életdarab, amely összekötött a való világgal, amelyről annyi az ellentmondó, agyonfogdosott ábrázolat. A száradó hagyma, a csírázó krumpli, a megsárgult tudományos könyvek, felesleges holmik közül most szabad préda lett ez is, és istenhozzádot intett egy régi háznak.

Az a régi otthon! Ha végére értem az írásnak, szomorú voltam és boldog egyszerre, de másnap újrakezdtem a betűkkel, ütöttem, csépeltem az á-t, a b-t, a c-t. Hány fehér papírlapot használtam el, amelyre a sas-hegyi kertben rászállt néha egy színes pillangó! De a szárnyashangya-inváziót is megéltük, hogy aztán évekkel később a kézirathalmaz között – virág helyett – hangyalenyomatra bukkanjak.

Történetek, álmok, levelek, ceruzarajzok, beszélgetések, eltévelygések, magára találások különös kapcsolatba kerültek azóta az idővel, s akikről az írások fogalmazódtak, a lomtalanítás során most felbukkantak: a sport bajnokai, az egypártrendszer politikusai, forradalmi napok résztvevői, rendőrök, vadászok, koldusok sikolyától volt hangos az utca, s mind rám rontottak. El innen, ti… De nem mondtam ki, mert a bivalyerős alak vigyorogva leste a hatást; én vétkem, én vétkem, én igaz vétkem, hogy elbocsátottalak! De valld be, hányszor simogattalak, becéztelek, már-már át is öleltelek, drága barátom, társam a magányban – egy piros írógép…

Vissza hát! Hohó, te bivalyerős alak. Add vissza az írógépemet! – kiáltottam. De mire körbenéztem, már se híre, se hamva nem volt. Se képzők, se ragok és egyéb nyelvtani alakzatok, s akiket meg- énekeltem, azok sem voltak már sehol.

Ha valakinek elmondjuk egy rossz emlékünket, ez annyit veszít a súlyából, amennyit az általa kiszorított káröröm nyom. Ez az egyetlen fixum, amelybe most megkapaszkodhatom.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 9. számában jelent meg, 2016. március 6-án. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.