Ha azt mondom, papné, sokunk előtt megjelenik egy kép. Az enyémen Lenke néni van, a gyerekkori gyülekezetünk idős lelkész asszonya, aki teljesen univerzális jelenség volt. Orgonált, és gyerekórát tartott, betanította a karácsonyi jelenetet, esküvőkön megható és végeláthatatlan verseket olvasott fel, és bármikor érkeztél hozzájuk, mindig volt náluk teasütemény. A kertjük egy park tervezettségével volt beültetve, a szőnyegük rojtjai egymással párhuzamosan álltak. Mindenki tudta és számított rá, hogy ő felelősen ellátja friss virággal az oltárt, férje és gyerekei mindig széles mosollyal, tökéletesen vasalt ruhában és óraműpontossággal érkeznek meg az alkalmakra.

Ahogy ezt most leírtam, talán el tudja képzelni bárki, mit éreztem, amikor először köszönt rám egy kedves, idős gyülekezeti tag az esküvőnk utáni vasárnapon: „Erős vár a mi Istenünk, Tisztelendő asszony!” Így, nagybetűvel. Ijedtemben körbefordultam a sarkamon, mint Dorothy az Óz, a nagy varázslóban. Rajtam is piros cipő volt egyébként, meg valami kedves, fiatalos ruhácska. A néni sötét színű kiskosztümöt viselt, ahogy Lenke néni is mindig, és ettől hirtelen nagyon zavarba jöttem.

Most akkor nekem ilyen papnénak kellene lennem? Minél tovább gondolkodtam a dolgon, annál inkább megugorhatatlannak tűnt az egész. Veszek egy kiskosztümöt, eddig rendben. Mondjuk, hogy mennyire lesz furcsa abban feszengeni az istentiszteleteken, az már nyomasztóbb gondolat volt. De ha tovább gombolyítottam a fonalat, és eszembe jutott, hogy egy mintapapné nemcsak vasárnap délelőtt, hanem egész életében ilyen ruhákban jár, már kezdett is szorítani a hurok a nyakam körül.

Nem, hát az nem fog menni. Én gitározok (ezt a saját esküvőnkön menyasszonyi ruhában is megtettem sokak meghökkenésére), fára mászok, ugróiskolázok a gyerekekkel, biciklizek, és ezek mind lehetetlenek vagy legalábbis nagyon nehezek szűk szoknyában. Meg nem is én lennék. Jó, akkor ezt hanyagoljuk.

Mi valósítható meg tehát a papnéimázsból lelki épségem megőrzésével?

Orgonálni rendben van, bár csak zongorás múltam volt, de az bőven. Gyerekmunka: csodás. Karácsonyi jelenet: hát, megpróbálhatom. Végtelen vers: segítség, én pösze vagyok, nem akarom elrontani a tökéletes pillanatokat ezzel! Teasütemény: nyáron süt a nap, én nem fogok. Rendezett kert: esélytelen! Skatulyából kihúzott gyerekek: már én is utáltam, ha nem lehetett normálisan viselkedni egy helyen. Nem, nem lesz temetői csend a templomban, és dermesztő hideg sem. Fűtés lesz, nyüzsgés, vidámság és kisszékek a kicsiknek. Virágok: ó, annyian alkalmasabbak erre a feladatra. Remélem, néha nekem is hoznak majd egy-egy csokorral. Pontosság: a királyok udvariassága. Ez király, legyen az ő dolguk, én meg majd igyekszem.

Ennek ellenére volt egy halovány próbálkozásom, hogy tarka csíkos zoknijaimat feketére cseréljem, de mivel így megkétszereződött mosás után a sötét zoknik kupaca, és a kupac tagjai ráadásul sehogy sem akartak párra lelni, ezt az ötletet nagyon hamar elvetettük a férjemmel. Ő egyébként továbbra is ragaszkodik a nemes fekete színhez, nekem pedig zokniválogatás közben gyakran eszembe jut a sok párkereső ember, szinte látom magam előtt az Úristent, ahogy fogja a fejét a válogatást nézve – mint olyankor én…

Szószedet. Fekete zokni: a papnék halálozásának egyik oka. Férjeik szívósan ragaszkodnak hozzá, ők pedig hűségesen mossák éveken át. Néhányan praktikákkal is próbálkoznak: egyféléből vesznek, mondjuk, tíz párat. Ám a mosások száma, a kopás foka hamarosan keresztülhúzza naiv elképzeléseiket. A zoknik különbözők lesznek, de nem feltűnően, csak annyira, hogy az ő precíz szemüket bántsa a leheletnyi eltérés. A zokniválogatás olyan, mint a szerzeteseknél a vezeklés. Egyetlen élhető megoldás: mihamarabb a gyerekeink nyakába varrni a nemszeretem feladatot. Ők talán kellően nagyvonalúak ahhoz, hogy ne őszüljenek bele ebbe.

A fekete zoknik fajtái: széles gumírozású, keskeny gumírozású, bokáig érő, kicsit hosszabb, picit rövidebb, kékes árnyalatú, éjfekete, bársonyfekete, kopott, belül bolyhos, varrott orrú, varratlan orrú, sarokvarrás nélküli, bambusz, pamut, gumírozás nélküli és „az a focizós”.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 37–38. számában jelent meg 2018. szeptember 23-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.