Lázárné  Skorka Katalin lelkész (Mezőberény I. Kerületi Evangélikus Egyházközség):

A hit- és erkölcstanórák esélyt jelentenek a lelki ébredésre, a keresztyénség megújulására. Bár a helyi gyülekezetek rögtön szeretnék az „eredményt” látni templomaik padsoraiban, sokszor erre éveket kell várni. Isten igéje azonban nem tér vissza üresen, s szolgálatunk itt sem hiábavaló.

Mezőberényben az iskolavezetés – ügyelve a jó együttműködésre – a történelmi egyházak lelkészeivel és a hitoktatóval előre egyeztetett módon helyezte el a diákok órarendjében a hittanórákat. A délelőtti idősáv ideálissá teszi a tanítást, tanulást. Mind az alsósok, mind a felsősök esetében egy adott termet biztosít az iskola, ahová a csoportok a hitoktatóhoz érkeznek. Így nem kell „vándorolni”, ami a szemléltetőeszközök szempontjából is kényelmes. Jól felszerelt termekben folyhat az oktatás, a digitális tábla használata is megoldott, ami a korszerű módszertan alkalmazását és az élményszerű tanulást segíti.

Az állami intézményben elfogadott a lelkészek, hitoktatók jelenléte, helyük a tanári szobában. Missziós lehetőség a beszélgetés pedagógusokkal, találkozások a teakonyhában: a keresztyénség kilépett a templomaiból, a világban végezheti szolgálatát.

A szülők városunkban is igyekeznek gyermekeik tehetségét kibontakoztatni, így a hitoktatás a sport, a tánc, a szakkörök riválisa s egyben velük szemben vesztese is volt. Évekkel ezelőtt a fakultatív órákra jóval kevesebben iratkoztak be, mint most.

Jelenleg minden évfolyamban két, átlagosan tizenöt fős csoporttal dolgozunk. A gyermekek ugyanolyan természetességgel vesznek részt a hittanórákon, mint a közismereti órákon, életük részévé vált a Biblia, az egyház, az éneklés és imádság, illetve közvetlenül beszélnek az igéről, Jézusról, hitbeli kérdésekről, önmagukról. Ezt már soha senki nem tudja tőlük elvenni. Bár az utóbbi években a nagyobb létszám miatt kevesebb a meghitt beszélgetés, viszont a közösségi élmény megteremtése nem nehéz, ami az általános iskola minden évfolyamában fontos a tanulóknak. Ha ezen az úton érjük el a gyermekeket és a szülőket, egyben a missziói parancsnak is eleget teszünk. 

A helyi gyülekezetek biztos bázisként tekinthetnek hittanosaik családjaira, hiszen a megelőlegezett bizalomra egy intenzív kapcsolattartás épül. Ezek a családok már az ismertség miatt egyszerűbben megszólíthatók, és bátrabban is vesznek részt az egyházközség életében, programjain. Van nyitottság egy adott felekezet, egyben az Isten felé is. A helyi közösség lassacskán megújulhat, hiszen erre inspirálják az istenkeresők. Ezt tükrözi, hogy gyülekezetünkben a temetések számát már jóval meghaladja a keresztelések száma.

Jakab Béla lelkész (Óbudai Evangélikus Egyházközség):

Miért igen?

Szerettem a gyülekezeti péntek délutánokat Gyulán. Két csoportban érkeztek a hittanosok, azok is, akik egyházi iskolában heti két alkalmon már részt vettek. Egy kisvárosban talán ez még mindig működik.

Óbudán a hit- és erkölcstanoktatás második évében nyilvánvalóvá vált, hogy a szülők az iskolai hitoktatást választva „kipipálták” a gyülekezeti alkalmat. Jelenleg is néhányan vesznek részt az alkalmon, és az időpont is megváltozott, hétfő délután tartjuk. Volt is bennem keserűség és sok kérdőjel is – kell-e ez nekünk?

Jobban kinyitva a gyülekezeti hittanhoz szokott gondolatvilágomat döbbentem rá arra, hogy amíg a gyülekezeti hittanra alig egytucatnyian jelentkeztek, az iskolákban (tizenháromban!) kilencven gyermeket tanítunk hárman. Szinte kéthavonta megtelik a templom, és a köztes alkalmakon is egyre többen jelen vannak. Minden új tanév kezdetén bővül a kör néhány diákkal és általuk családokkal. Nem kell tennünk semmi különöset, csak jelen lenni és megmutatni az evangélium szolgálatának örömét. A napközis táborra túljelentkezés van. Nem történnek csoportos megtérések, de történnek apró csodák.

Az idei hét konfirmandusból hat az iskolai oktatáson keresztül válik a gyülekezet tagjává. Két apuka gyermekük hitoktatása révén került a gyülekezet presbitériumába. A presbitérium tagjai huszonhárom kiskorú gyermekkel járulnak hozzá a jövő generáció neveléséhez. Valós félelmeink köddé váltak, az iskolák szembesültek azzal a ténnyel, hogy mi hozzáadunk a gyermekek neveléséhez, és nem borítjuk fel a tantervet. Tanítottam én is folyosón, a tanári ebédlőben (az erős szag miatt ruhacsere volt kötelező), szertárban, kis és nagy könyvtárban. Egy törött lábú elsőssel kezdtem az első fővárosi tanévet, akit első emeleti osztályából az ölemben vittem le a földszinti könyvtárba hónapokon keresztül, a kapus néni három év múlva is emlékezett a nevemre és a vallásomra. Maradtak el óráim, amikor is „elfelejtettek” tájékoztatni, de temetési szolgálat vagy betegség esetén készségesen vállalták a helyettesítést vagy felvigyázást. Az oktatás eme új formájában a más felekezetek oktatóival sorstársak, kollégák és barátok lettünk.

Seben Glória hitoktató lelkész (Budapest-Fasori Evangélikus Egyházközség):

Konszenzus kell

Ötödik éve gyakorlom a hitoktatást. Tanítottam és tanítok állami iskolában hit- és erkölcstant, de voltam iskolalelkész nemrég átvett egyházi gimnáziumban is, ahol a diákok többsége előítéletekkel, negatívan állt a kötelező hittanhoz. Most dolgozom olyan református iskolában, ahol a többségi hittanhoz képest az evangélikus jelenti az üdítő alternatívát. Természetesen ebből a helyzetből is lehet építkezni és a küldetésünket komolyan venni, hiszen így olyan gyerekek is hallhatnak Jézusról, akik a családjukból, de már a nagyszüleiktől sem kapnak semmiféle hitbeli impulzust.

Ennek ellenére úgy vélem, nagy hibát követtek el az egyházak, amikor annak idején nem álltak ki amellett, hogy az iskolai hitoktatást nem lehet egy tollvonással bevezetni, időt kell hagyni a rendszer felépítésére, a hitoktatók kiképzésére, a finanszírozás átgondolására. Nem utolsósorban pedig arra, hogy kialakuljon valamiféle társadalmi konszenzus és elfogadottság, amely néhány iskolában még mindig nincs meg.

Komolyan el kell gondolkodnunk az iskolai és a gyülekezeti hitoktatás kapcsolatán is, hiszen – felekezetektől függetlenül – szinte mindenütt az a tapasztalat, hogy az újonnan látókörbe került gyerekek és családjaik nem vonódtak be a gyülekezeti életbe, ellenben a korábban aktívak kikoptak, hiszen már „letudták” a vallási életet az iskolában.

Ahogyan annak idején az állam – eljátszva a „mindenhatót” – fakultatívvá tette, majd megszüntette az iskolai hitoktatást, most ugyanígy felülről irányítva és nem alulról kezdeményezve történik a rendszer bevezetése, ennek következményei pedig nem kerülhetők el.

Magassy Zoltán helyettes lelkész (Bőnyi Evangélikus Egyházközség):

Pozitívumok és negatívumok

Győrben és környékén tanítok több iskolában. Először a negatív jelenségeket írom le, majd a végére hagyom a pozitívokat.

A negatívumok:

1. Hirtelen vezették be az első és az ötödik évfolyamon a kötelezően választható hit- és erkölcstanoktatást. 

2. A rendszer valamit hordoz magában abból a furcsaságból, hogy a feleltetés, a dolgozatírás, az értékelés a hit területén megkérdőjelezhető.

3. Szórványban, elfogyó anyagyülekezetben, egykor népes filiában, de városi iskolákban is lehet, hogy hiába voltak a-b és c-d osztályok összevonva, én az a-ból egy főt, a c-ből kettőt tanítottam különórában. A közösségépítés így lehetetlen.

4. Néhány gyermek esetleg kitart akár egyedül is a nyolcadik osztályig, de a gyermeket templom közelében sem látni. Néhány elsős lemorzsolódott már az évek alatt, mert egyedül volt.

Pozitív következménye a rendszernek:

1. Elsősorban a szülőknek, de a gyülekezeti lelkészeknek és hitoktatóknak is valamilyen módon át kell gondolniuk s magukévá kell tenniük az oktatási koncepciót. Ha pedig van egy-két (öt-tíz) gyermek évfolyamonként vagy iskolánként, akkor jövünk mi, hitoktatók. Néhány kollégám tudatosan vállalja a fakultatív hittant. Nem könnyen, de működik a rendszer.

2. Pozitív dolog még, hogy nem kell küzdenünk az iskolákkal időpont miatt. Akkor van a hittan, amikor az erkölcstan. Olyan is van, hogy segítenek a délelőtti erkölcstan időpontja helyett délután időpontot találni az egy-két hittanosomnak.

3. Pozitív a rendszeres találkozás miatti jó viszony, sőt barátság az iskolavezetéssel, a folyosói beszélgetések során a többi felekezet hitoktatóival, az ebédlő használata miatt a konyhásokkal, más dolgozókkal.

4. Félévente tervszerűen tarthatnánk az egész osztálynak közös tanórát, ahol az összes erkölcstanos és az összes hittanos, esetleg az őket tanító összes pedagógus részt vehetne. Nyilván nagy munka minderre felkészülni, de gyermekek és pedagógusok is megérezhetnének valamit Jézus szeretetéből, hogy Atyánk napját felhozza jóra és gonoszra, s esőt ad igaznak és hamisnak. Erősen vár minket Istenünk!

Keczkó Szilvia lelkész (Budahegyvidéki Evangélikus Egyházközség):

Kevesebb öröm

Az iskolai hittan bevezetése előtt gyülekezetünkben nagyon élő, nagy számú hittanos közösség működött. Háromévestől a konfirmandus korosztályig jelen volt rengeteg gyermek. Hétfő délutánonként gyűltünk össze, több tanévben is három, de legalább két nagy csoportra bontva tartottuk az alkalmakat. Sokszor közel negyvenen ültünk és énekeltünk az órák első felében Nóé bárkája tövében (a hittanterem falán Nóé története elevenedik meg).

Sok év munkája volt, mire ilyen sokan lettünk, mire felépült ez a közösség, ahová évről évre sokan csatlakoztak. Az egészben az volt a pláne, hogy a kis ovisokkal, de a legtöbb alsó tagozatos gyermekkel ott maradtak a szülők, nagyszülők, és a háttérben lényegében ők is részt vettek a hittanórán. Velünk énekelték és mutogatták, hogy „pillangó ha lehetnék…”, meg hogy „én nem vagyok gyalogos katona”. Együtt imádkoztunk az alkalmak végén, akár még a levezető játékba is bekapcsolódtak.

Hogy őszinte legyek, ezt én nagyon szerettem. Mindig vártam, és noha én készültem rá, mégis engem töltött fel, olyan öröm volt ebben a közösségben hittanórákat tartani. A kicsiknek flanellel, képekkel, mesélve, a nagyobbaknak átélt eljátszós módon sokszor. Sokan voltunk, rengeteg módszert meg lehetett valósítani, kipróbálni. Mára mindez emlék.

A XII. kerületben kilenc iskola tartozik hozzánk, öten látjuk el a feladatot, idén heti negyvenkilenc hittanóránk van, körülbelül százötven gyermeket hitoktatunk. Az órákon két-három-négy, esetleg öt hittanos ül, de ez ritka. Heti több délelőtt szaladgálunk az iskolákba, és annyira más íze van, annyira más hangulata! Nem lehet a jól bevált módszereket sem használni, olykor folyosón ülünk vagy koszos szertárban, jobb esetben könyvtárban, de ott pedig suttogni kell. Ja, a legjobb az edénycsörömpölős ebédlő.

A nagy hétfői csapat évről évre kopott. Nagyjából évente nyolc-tíz fő tűnt el, választotta a család az iskolai hitoktatást, hiszen az mégis egyszerűbb. Nem megy el vele két óra hétfő délután. Az újonnan iskolát kezdők pedig már iskolai hittanra iratkoztak be, és ide (duplán) már nem jöttek el. Most, az ötödik évben ovishittanként maradt meg ez az alkalom, összesen nyolc-tíz kisgyerekkel.

Persze az iskolákban is vannak jó kis csoportok meg vidám és jó hangulatú órák… De több a nehézség, például éveken át volt olyan ötödikes csoportom, amelyik a semmiből csöppent a hitoktatásba, és a hittankönyv totálisan magasröptű volt számára, de hatodikos korukra sem lett sokkal jobb a helyzet. Talán most, hogy idén olyan ötödikesek vannak, akik elsőtől hittanosok már.

A számok szépek persze, de a legtöbb gyerek szüleit, családját nem ismerjük, és hiába hívogatjuk őket szórólapokkal kü- lönféle alkalmakra. Nagyon kevés család került kapcsolatba így a gyülekezettel. A szülők nem éneklik a „pillangót”, sem a „gyalogos katonát”, és a Miatyánkot sem mondjuk együtt az óra végén. A gyermek ott van, de sokuk azt sem tudja, miért éppen azon a hittanon.

No de azért azt még én sem hiszem, hogy nincs értelme, de nagyon nehéz, és kevesebb örömet jelent.

Gombkötő Beáta egyetemi lelkész (Budapesti Evangélikus Egyetemi Gyülekezet):

A főváros legnépesebb kerületében

A kötelezően választható hitoktatás első látásra kényelmesen és könnyen elérhető missziós lehetőségnek tűnik az egyházak számára. Vagyis sok lépést megtesznek helyettünk, mire mi egyáltalán az iskolákba belépünk. Meghirdetik a lehetőséget, kiosztják a hittanoktatásra vonatkozó dokumentumokat, közlik az egyházzal, hogy hány gyereket kell tanítsunk, hány osztályban. Mi pedig odamegyünk, és szembesülünk vagy a gyülekezetünk rendszeres látogatóinak gyermekeivel, vagy teljesen idegenekkel, akik csak annyit tudnak magukról, hogy valaha evangélikus templomban keresztelték meg őket, vagy még megkeresztelve sincsenek, de valamiért evangélikus hittanra íratták a szüleik.

Ilyen gyerek voltam én is 1990-ben, amikor a rendszerváltáskor valami miatt a szüleim, akik nem voltak vallásosak, se templomba járók, beírattak evangélikus hittanra. Az akkor indult lehetőségnek és rendszernek egy olyan gyermeke vagyok, akinél ez maximálisan működött, még abban a tanévben megkeresztelkedtem. Később evangélikus lelkész lettem, és mellette Budapesten hitoktatok főállásban.

A kötelezően választható hitoktatásban – nyilván elfogultan, mert én így kerültem kapcsolatba az evangélikus egyházzal – sok lehetőséget látok. Ennek ellenére méltatlan körülmények között, a rendszerváltás után lassan harminc évvel még mindig a sötét alagsori pincékben, tábla és kréta nélkül, folyosókon, elektromos áram nélkül, sokszor megfelelő pedagógiai végzettség nélkül, illetve elegendő hitoktató nélkül végzik lelkészeink a mindennapi és hétvégi feladataik mellett ezt a hétköznapi, nagyon kemény és felelősségteljes munkát.

Száraz tények. A főváros lakosságát tekintve a legnépesebb kerület Újbuda, ahol önkormányzati általános iskolából tizenöt van. A területén van a Kelenföldi Evangélikus Egyházközség és a Budapesti Evangélikus Egyetemi Gyülekezet. Így a kerületben összesen négy evangélikus lelkész végez lelkészi szolgálatot, ebből három hitoktat is. A kelenföldi főállású hitoktató lelkész pedig egy személyben az egyetemi lelkész is. Ez lennék én.

Hitoktatónk (aki csak hitoktató és nem lelkész) nincs, segítségképp egy végzős teológushallgató kapott engedélyt heti öt óra megtartására. Nekem kötelező minimum húsz óra tanítása egy héten, de a szerződésem negyvenórás, így hittantábort, családi istentiszteletet, hittanversenyt és egyebeket is elvállalok, illetve az utazás is a munkaidőm része. A lelkészi diplomám mellett angoltanári végzettségem is van, így nem pedagógiai végzettség nélkül vágtam ennek neki, de több kollégám igen.

Minden próbálkozásunk ellenére nem tudjuk lefedni a kerület hittanóraigényeit, több iskolába egyszerűen nem jutunk el, nem tudunk órákat vállalni; ez főleg azért van, mert párhuzamosan több iskola is ugyanarra a napra teszi az óráit, mi meg kevesen vagyunk ehhez. Ezek a száraz tények.

Kemény kihívások. A mindennapok ennél sokkal dinamikusabbak. Minden tekintetben. Ha kibírja az ember, hogy majdnem minden reggel nyolctól van első órája, és azt, hogy mindennap másik iskolában, másik teremben, sokszor a folyosón vagy még ott se, mert a folyosón sincs hely, mert épp versenyfelkészítés folyik, vagy a pincében, lehullott vakolat között, bordásfalak vagy épp egy tenyérnyi ablak és minimális fény mellett, vagy az alagsorban a büfé előtt tanít, illetve azt, hogy potyára bemegy reggel órát tartani, és kiderül, hogy síszünet van, vagy erdei iskolába ment az osztály, vagy beteg az egyetlen tanított gyermek, és senki se szólt, akkor ez mindenképp izgalmas kihívás.

Minden iskolában más az adminisztrációs rendszer: háromféle elektromos naplót és kétféle papíralapú naplót vezetek folyamatosan. Az új tankönyvek többnyire csodálatosak, viszont a feladatok többsége egy osztályra vagy egy normál csoportra van kitalálva, de én legtöbbször csak egy gyerekkel ülök szemben negyvenöt percig.

Van, akivel egy idő után bele lehet mélyedni a dolgokba, van, akivel nagyon nehezen megy. Szerencsére ilyen kevés van. Előfordul, hogy az egyik iskolából a másikba átérni csak tíz percem van, és egyik iskola se szereti, ha a gyerekek egyedül várakoznak a folyosón, vagy hamarabb végeznek a hittannal, és ezért várakoznak, vagy berontanak csengetés előtt egy erkölcstanórára. Volt, hogy elvitték a tanítványaimat azért, hogy ne várjanak a folyosón egyedül, és senki sem tudta, hol vannak, tíz percig keresgettem őket az iskolában bolyongva.

Van olyan, hogy hirtelen elfoglalja a védőnő azt az orvosi szobát, amelyet nekem adtak órára, az iskolavezetés széttárja a karját, hogy nem tudnak mit csinálni, keressek egy üres termet. Ilyenkor mászkálok az iskolában, a büfénél többedmagammal szimultán órát tartok hasonló sorsra jutott társaimmal. Általában kivihetem a gyerekeket az udvarra, de olyan hely is van, ahol ehhez igazgatói engedély kell. Van, ahol a mellékhelyiséghez is kulcs kell, azt is ki kell nyittatnom, ha használni szeretném. Egyik iskolában sincs a tanáriban helyem, naponta hurcolom a hátamon az összes órához szánt anyagot, ami legtöbbször igen nehéz számítógépből, hangdobozból, könyvekből, játékokból, esetleg hangszerekből áll.

Van olyan iskola, ahol havonta jegyeket kell adnom a tanulóknak, és van, ahol egyáltalán nem kell, csak annyit kell beírnom a naplóba, hogy „részt vett”. Az iskola nevelőtestülete általában nem kezel egyenértékű kollégájának, de tulajdonképpen nem is vagyok az, mert nem az iskola alkalmaz. Így helyettesem sincs. Mindig szégyellem, ha hiányzom, ha beteg vagyok, vagy a lányom betegsége, esetleg egyéb lelkészi elfoglaltságom miatt nem tudok órát tartani. Többször a fejemhez vágták, hogy ha több mint tíz százalékot hiányzom, és nincs helyettesem, majd be kell jönnöm nyáron hittanórát pótolni. Kiszámoltam, hogy tíz százalékot hiányozni az évi harminc-harminchárom órából lelkészként, anyaként, emberként lehetetlen. Helyettesítésre pedig nincs megoldás.

Ezek a körülmények sokszor méltatlanok. A nettó százhúszezer forint körüli fizetés, amely ezzel a főállással jár, szintén nem teszi vonzóvá ezt a műfajt.

Megéri? Négy gyermeket kereszteltem az iskolai hitoktatásból kifolyólag három év alatt. Egyik tanítványom megkért, hogy legyek a keresztanyja. A hittanosaim nagyon várnak, ölelnek, ha meglátnak, futnak elém. Őket kevésbé zavarják a körülmények, inkább kihasználják a lehetőséget, és felmásznak a bordásfalra. Én is hitoktatás útján kerültem az evangélikus egyház közelébe, emiatt kértem a keresztségem. Ugyanezt látni és átélni saját tanítványaimmal kapcsolatban kegyelem.

Én személy szerint nagyon sok mindenre használom a hittanórát. Konfliktusok megbeszélésére, kezelésére, történelmi, földrajzi ismeretek szélesítésére, mindenfajta felvilágosításra: Mikulás, Jézuska vagy angyalok hozzák az ajándékot? Mit jelent, hogy Mária szűz volt? Miért lehetett akkor gyereke? Mit akarhatott vajon Józseftől Potifárné? Hol van egyáltalán Izrael? Mit tudunk Nóé bárkájáról, Sodoma és Gomora – ezekben tényleg tömegek haltak meg? Tudatosan? Mi volt a nők szerepe akkor? Mi most? Miben változott? Jézus elősegítette ezt a változást?

Vannak különös lelkigondozói történetek is: „Nagymamám iszik”, „Nincs apukám”, „Apa megveri anyát”, „Meghalt a nagypapám”, „Utálom a testvéremet”, „Egy fiú meg akart csókolni, de én még nem akartam”. Ezeket mind-mind lehetőségünk van sokszor négyszemközt megbeszélni. Így gyakran beszélünk, tanulunk olyasmikről, amikről máshol nem esik szó. Ahogy nőnek, a motivációról, célokról, tehetségről, talentumokról és ennél bonyolultabb problémákról is. Milyen egy jó király, milyen egy jó vezető? Átlátjuk-e a világot? Vagy hagyjuk magunkat befolyásolni?

Ha a diákjaim szempontjából nézem, akkor megéri az iskolai hitoktatás, főleg olyanoknak, akik előtte a szüleikkel semmilyen gyülekezetbe nem jártak. De tetszik az a modell, hogy sokan hittanórán találkoznak először ezekkel a tanításokkal komolyabban, és ennek hatására keresztelkednek. Sőt ha választanom kellene e között és a csecsemőkeresztség között, akkor az előbbit választanám. Ezek a nyolc-kilenc évesen keresztelt tanítványaim sokszor sokkal motiváltabbak, mint azok, akik már a gyülekezet aktív tagjai. És látom rajtuk a megmagyarázhatatlan és egyáltalán nem racionális hitnek a kialakulását, amellyel vágyódnak a keresztségükre és Istenhez. Ezeknek a gyerekeknek a gyülekezetbe való integrálása viszont nem olyan könnyű, és teljesen más dinamikája van, mint ha a szüleik hoznák őket. Erre viszont még kevés jól működő módszert látok, hogyan is lenne jó, hogyan is történjen.

Az iskolai hitoktatási körülmények sok szempontból méltatlanok, és pedagógiai szempontból alkalmatlanok a hitoktatásra. A részleteket és a körülményeket szerintem nem szabadna így hagyni vagy annyiban hagyni, elfogadni. Ennek ellenére sok minden működik ebben a formában is. Főleg a gyerekek lelkében, a Szentlélek által… És ezt látni, még ebben a méltatlan helyzetben is, istenbizonyíték. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 15–16. számában jelent meg 2018. április 22-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.