A szerelem valóságában nem kételkedem, csak hát ott az a sok válás, amely mind a szerelem jegyében megkötött házasság végén böffen elő, mint egy bűzös buborék a mélyből. Mi több, gyakran épp egy új szerelem jegyében, amely érvénytelenít ígéretet, felelősséget és tiszteletet a társ és a gyerekek felé. A szerelem jegyében sebez, és okoz rengeteg fájdalmat.

Nem a szerelemben kételkedem, csupán abban, hogy boldogulunk egyedül. Mert bármekkora a rózsaszínű felhő, amelyből elindul egy pár közös élete, a kémia törvényei már bizonyítottan megváltoznak az évek során, és ha nem dolgozunk a szereteten, igenis kiürül, elhal a kimondhatatlan szárnyalás, és a kezünk csak a semmit szorítja egy idő után. Ma már Magyarországon is elérhetők ezzel kapcsolatos közérthető előadások. Dr. Gloviczki Eszter ásta bele magát a témába, és a valóság őt igazolja.

A szerelem tünékeny valóság. Isten pedig nem mese. („A szerelem valóság, Isten csak mese!” feliratot is láthattunk a felvonuláson.) Olyan egyszerűen és olyan sokféleképpen szólít bennünket. Kínálja nekünk a közelségét, mellénk akar állni, és közösségben akar élni velünk. Napról napra hűséges hozzánk, pedig egymás után követjük el a rémisztőbbnél rémisztőbb dolgokat.

Nem, nem a homoszexuálisokról beszélek. Vannak számomra nagyon kedves és fontos emberek, akikről tudom, hogy ilyenek, de a szeretetünk ettől mit sem változott. Nem hiszem, hogy jogom lenne ítélkezni fölöttük. Honnan tudhatnám, kiben mi lakik? Néha még azt sem tudom pontosan, amikor éppen én magam ártok valakinek. Jézus pedig éppen a láthatatlan, a szív mélyen megbújó, kívülről jól álcázható sunyi bűnök miatt volt mélységesen felháborodva. Aki hozzá fordul, azt ő nem küldi el, ezért jött. Mert van Isten, és neki fontos a kapcsolat velünk.

Azon azonban gyakran elgondolkodom, hogy miért csak ezzel a „mássággal” foglalkozunk. Valahol a hétköznapok peremén élnek Down-szindrómás gyerekek, akiktől az ép szülők elhúzzák a játszótéren a kicsinyeiket. Autisták, akiknek a család nem talál iskolát, ahol befogadnák őket. Látássérültek, halláskárosultak, akiknek nagyon korlátozott az életük, és valahogy se pénz, se figyelem arra, hogy megláthassuk azt, amit ők tudnának nekünk adni. Még mindig kevés kerekesszékes kap értelmes munkalehetőséget, már ha valahogy adódik egyáltalán lehetőségük eljutni bárhova. Sok aktív felnőtt küszködik, amiért már nem számítják egész embernek, mert betöltötte az ötvenet. És vannak szorgalmas, tehetséges cigány gyerekek, akiknek nagyon nehezen adatik meg, hogy végigjussanak az egyetemi éveken is, mert nem is ismerik a lehetőségeket, amelyek segíthetnék őket ebben. Vagy az értelmileg akadályozottak, akik az általános iskola után leszázalékolt-, illetve nyugdíjasstátuszban töltik az életüket, pedig sokan szívesen foglalkoznának valamivel, mint a többi felnőtt. Egyszerű dologgal, olyannal, amire képesek.

Valahogy az ő másságuk annyira a peremre szorul! Mert nagyon kevés a mi emberi szeretetünk. Nagyon szemellenzős, gyenge és magatehetetlen. Szánalmasan kevés valóságnak.

Isten pedig nem mese. Sokkal nagyobb szükségünk van rá, mint bárkire valaha is volt. Hogy támogasson bennünket igazán elfogadóvá és élhetővé tenni ezt a világot. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 29–30. számában jelent meg 2018. július 29-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.