– És most egy időre elmegyek – tette meg a nagy bejelentést az Úr.

Az angyalok pillanatnyi döbbent csönd után hallelujázni kezdtek. Mert ha nem is mindig (sőt szinte soha nem) értették Isten döntéseit és terveit, bíztak benne, és szerették.

– Gábriel, te előremész szólni! – intézkedett tovább a Mindenható.

– Miért? Bejelented? – ámult a küldött.

– Igen. Engedélyt kérek rá – válaszolt az Úr.

Az angyalok zavartan nevetgéltek, azt hitték, valami tréfa az egész, Gábriel meg egyik lábáról a másikra állt.

– Nem így szoktuk… – jegyezte meg, de nem kapott semmiféle feleletet.

– Mondd meg Máriának, hogy negyven hét múlva érkezem, ha fogad – folytatta az üzenetet az Úr. – Na, indulás.

– De hisz az még elég messze van – értetlenkedett Gábriel. – Máris induljak? És tényleg egy… nőhöz?

Az Úr bólintott. Gábriel finoman megvonta két erős vállát, és távozott. Milyen különös ma minden.

– Testet öltesz? – kérdezte a beállt csöndben Mihály arkangyal, és rajongó tekintetéből bárki kiolvashatta a ki nem mondott kérdést: „Nem mehetnék veled?”

Az Úr azonban csak elmosolyodott, és a fejét csóválta.

Mihály nagy harcos volt, és a kalandok mindig felvillanyozták. Az Ábrahámnál tett látogatás három vándora között is ott volt. Látta az Urat Jákóbbal tusakodni, Mózes mellett állt, és a szárnyával ő is takarta a biztonság kedvéért, amikor az Örökkévaló elvonult előtte. Ő állt zordan, kihúzott karddal Bálám szamarának útjában, és csillogó szemmel, csípőre tett kézzel, diadalmasan figyelte, amikor Sadrak, Mésak és Abéd-Negó mellett feltűnt a tüzes kemencében Isten.

Persze ilyenkor nem tündökölhetett soha teljes dicsőségében az Úr, hiszen azt a csetlő-botló emberek közül még a leginkább igyekvők sem bírták volna elviselni. Emlékezett a templomban összeeső Ézsaiásra, akinek izzó parazsat vitt az oltárról, hogy kicsit megnyugodjon: ez most nem az ítélet, hanem a találkozás és a kegyelem ideje. A dicsőség marad itt, ezt mindenki tudta.

Most sem lepődtek meg hát, amikor látták, hogy Isten előrelép egyet – kilép a teljes pompából és ragyogásból, amely örök jelenlétét öröktől jelezte –, és elkezdi levetni magáról a fénynek, fenségnek, tündöklésnek sok-sok rétegét. Hullottak róla, akár a mézszínű levelek az őszi fákról. Lassan ment a dolog, rengeteg szépség és dicsőség volt rajta, de csak folytatta a megüresedést. Már csak olyan volt, mint egy győzelmes földi király. Az angyalok mosolyogtak, „így is látszik, milyen csodálatos – gondolták –, hiába szerényebb a fényessége”. Az Úr azonban tovább hullatta ékességeit. Már csak olyan volt, mint egy egyszerű vándor, csupán a tekintete maradt tiszteletet parancsolóan tiszta és bölcs.

Most már támadt egy kis mozgolódás az angyalok között.

– Uram! – emelt föl egy fényköntöst előzékenyen Rafael. – Ezt is leejtetted véletlen – makogta zavartan, mert eddigi örök élete folyamán még soha nem látta ilyen szórakozottnak az Urat. Kicsit össze is húzta magát, mert csak egy apró szemrebbenéssel kapott feleletet: nem volt itt semmiféle véletlen.

És akkor már elég régen csend volt, csak a lehulló fények és dicsőségek susogtak halkan, mint aratáskor a földre hanyatló, érett búzaszálak.

Aztán Isten kilépett hófehér ruhájából is.

– Na de, Uram! Még ezt is?! – kapta a szája elé a kezét pirulva az angyal.

Az Isten némán bólintott, aztán úgy, mezítelenül zsugorodni kezdett, és egészen aprócska lett, akár egy vércsepp. Bíborszínű derengésbe burkolódzott, amely olyan volt, mint a naplementék sejtelmes fénye. És nőtt, növekedett – lassan, mint a földbe vetett magocska. Testét, mint selymek susogása, simogatta körül a langyosan áramló víz. Távolról egyenletes lüktetés hangja ringatta, mint nyári estéken az egymásnak felelgető tücskök cirregése. Az idő most tágas volt, nyugodt és lebegő, mint a bolygók között a világűrben. Rend volt, csend volt és növekedés.

„Ahogy megmondtam az elején: igen jó!” – mosolygott magában Isten, mert szavai már nem voltak, meg különben sem hallotta volna senki, hiszen – bár benne zengett a világmindenség, ő maga épp csak tyúktojásnyi nagyságú volt. Pontosabban tyúktojásnyi méretű testbe gombolyodott bele, és várt derűsen és repesve, hogy a betelni készülő idő túlcsorduljon.

Szép volt számára a várakozás is. Mindig is odavolt a gyönyörködtető változatosság és a gondosan megtervezett pontosság elegyéért. Szerette, ahogy lüktet minden: a mellkas emelkedik és süllyed, a hold fogyatkozik és nő, a tengeren végigvonul az apály és a dagály. Mindig ugyanúgy és mindig másképpen. Élvezte, ahogy parányi szíve összehúzódik és kitágul, pumpálja a vért, amely szétáramlik a testében tervszerűen és csodálatosan. És Isten örült. Minden rendben ment. Élt és növekedett, ahogy öröktől fogva, és ahogy eleddig még soha.

A várakozás hónapokig tartott, de Istent sohasem zavarta az idő. Úgy foglalkozott csak vele, ahogy az ember a tenyerével. Mindig szem előtt van, de nélküle semmit nem tehet. Nem is volt különösebben nagy figyelnivaló rajta. Szépen belesimult a terveibe, és formálódott, ahogy az agyag a fazekas keze alatt.

Most sem sietett Isten sehova, anyaméhben töltött minden percét élvezettel és békességgel élte meg. Különben nem is volt miért aggódnia. Tudta, pontosan tudta, hova tart, és mit akar. Mosolygott, ha a célra gondolt, elkomorodott, ha felsejlett benne az eszköz. És mivel most nemcsak Isten volt, hanem immár ember is, indulataitól kis keze ökölbe szorult, homloka pedig ráncosra húzódott. Ha lett volna már ultrahangos vizsgálat, az orvos büszkén mutogatta volna a kismamának magzata meghökkentően emberi vonásait.

De Isten szemérmes volt, szeretett rejtve lenni. Különben ő maga is nagy elrejtettségben, oltalomban nevelgette, érlelgette az övéit. „Pont, mint az anyaméhben – gondolta. – Minden teljesítmény előtt, mindenestül elfogadva.” És ismét eszébe jutott a teremtéskori mondat: „Igen jó! Ez valahogy nem romlott el egészen” – örült meg.

Aztán lassan készülődni kezdett, mert betelt az idő, és már közeledtek Betlehemhez, régi barátjának, Dávidnak szülővárosához, ahová megígérte, hogy érkezni fog.

Tudta, hogy születni nehéz lesz. Szoros helyen átpréselődni, küszködve kijutni a biztonságos, szoros ölelésből egy ridegebb, zordabb világba kiszolgáltatottan. Izgatott volt, mert tudta, új élmények serege várja. Még soha nem fázott, nem volt magatehetetlen. Kis megkönnyebbüléssel gondolt arra, hogy nem fogják a szavát érteni. Az legalább már ismerős lesz. Régi, küzdelmes mindennapi feladata, bejáratott útja a keresés, hogyan értethetné meg magát kedves teremtményeivel. Talán csak annyira lesz nehéz, mint máskor. Remélhetőleg nem lesz rémesebb, mint eddig bármikor. Igaz, most nem teremtőként lesz jelen…

Az elszakadás mégis megrázta. A fény és a hideg ijesztően erős támadást intézett gyönge teste ellen. Fájdalmában felkiáltott. De a reménytelen rémület csak egy pár pillanatig tartott, mert Mária puha ruhákba bugyolálta, és a hidegtől remegő szája egy önkéntelen mozdulattól megtelt édes, meleg tejjel, amely vigasztaló volt és elég a reményhez, hogy ez a furcsa új valami is élet. Korlátok közé szorított, szokatlanul sebezhető, de élet.

Itt fog hát tölteni most egy kis időt. Minden fokát végigjárja az emberlétnek, aztán mindent, amije van, önként odaad. Az idejét, az erejét, a szavait, végül utolsó csepp véréig az egész életét. Most még nem volt biztos benne, hogy pontosan érti, mit jelent ez az odaadás, csak úgy nézett rá, ahogy a futó a célra: oda tartok.

De addig még annyi minden volt. Érdeklődve figyelte, hogy kezdenek működni a belei, hogy tágul a tüdeje a levegőtől, hogy termelődik a nyála. Kifelé még alig látott, inkább szagokat érzett. Meglepve tapasztalta, milyen furcsa, hogy most nem ő gondoskodik, hanem neki van szüksége oly sok mindenre. „Mind így kezdik, ilyen magatehetetlenül” – gondolta.

De azért furcsa volt a pelenka, a pocakfájdító gázok, az uralhatatlan, hadonászó végtagok. És jó volt a türelem, Mária oltalmazó karja, fürkésző, a nyöszörgés mögött panaszt megsejtő gyengédsége. Félálomban még hallotta, hogy az angyalok közül páran „glória” (dicsőség) helyett „hozsánnát” (segíts) énekelnek, de már nagyon fáradt volt. Becsukta a szemét, és ásított.

„Nem is olyan rossz ez – gondolta még Isten. – Tényleg egy leszek közülük.”

Aztán a botladozó kiscsikóra gondolt, a vacogó, frissen kikelt kiskacsára, az anyja szájában magatehetetlenül himbálódzó vaksi macskakölyökre, a mókás, félig kész ebihalakra. Esetlenségükre és aranyosságukra. Az időre, amely oly hamar szárnyára segíti a fiókát, párjához tereli a lepkét, vadászni tanítja a kis rókát.

„Minden igen jó!” – állapította meg Isten, és elaludt Mária karjában.

Az istálló felett a csillag utolsót parázslott a felkelő nap fényében. Kereszt alakja volt. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 47–48. számában jelent meg 2018. december 2-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.