„Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szeme előtt. Neki kell majd számot adnunk.” (Zsid 4,13)

Fedetlenség, meztelenség. A szégyen. A mindennél jobban lebénító, lelket romboló érzés. A bűntudatban ott a tudatosság és a jóvátétel szándéka, lehetősége. A kudarcban ott a tanulás, a megújulás esélye és épp ezért ezek dinamizmusa. A szégyenben csak szégyen van. A teljes sebezhetőség, mert attól kellene megvédenem magamat, amitől nem is akarhatom megvédeni magamat. Ami fölém nőtt, vagy ami köré én magam vontam a legerősebb falakat, hogy senki se láthassa, hogy ki ne derüljön, mert legbelül tudom, hogy menthetetlen. Amire nemhogy nincs mentség, de még annyira sincs hatalmam fölötte, mint a tettekben, szavakban, mulasztásokban megnyilvánuló bűneim felett. Tudhatom, mit rontottam el, de igazán nem is tudhatom, amit szégyenlek magamban. Azt csak szégyellni tudom. És a szégyen szemei néznek vissza mások szeméből, a szégyen hangjait hallom ki akár a legszelídebb köszönésben is. Félek, ki ne derüljön, ne lássák a szégyellni valómat, mert nem bírnám ki, ha mások szemében tükröződne szégyenem.

A továbbiak itt olvashatóak.