A 2006-ban elhunyt Jánosy István életműve a hazai irodalmi életben széles körben ismert és számos díjjal elismert volt (Arany János-díj, József Attila-díj, Déry Tibor-díj és Pro Literatura díj). Neve evangélikus értelmiségi körökben is jól csengett, hiszen a Diakónia és a Credo folyóirat szerkesztőbizottsági tagjaként tevékenykedett, és szerzőként rendszeresen megjelent az evangélikus sajtóban is. Az azonban még a lelkészi kar több tagja számára is meglepetés volt, amikor ez év tavaszán – a centenáriumi megemlékezés kapcsán – előkerültek azok a dokumentumok, melyek igazolták, hogy az evangélikus teológiát végzett Jánosy István lelkészavatását követően 1944–1945 fordulóján angyalföldi segédlelkészként és 1945–1948 között a fasori gimnázium tanáraként tevékenykedett.

A fasori beszélgetés keretében Erős Kinga arról kérdezte Kabdebó Lórántot, miért fordult érdeklődése Jánosy István költészete felé. Válaszában elmondta, hogy Szabó Lőrinc életművének több kötetre rúgó feldolgozását követően kezdett foglalkozni a személyével a '70-es évek végén. Verseit, fordításait természetesen korábban is ismerte, de személyes kapcsolatuk nem volt. Egy írószövetségi rendezvény peremén szerzett személyes benyomást a költőről, akit egy népesebb társaság központi alakjaként figyelhetett meg, s ekkor határozta el, hogy feldolgozza az életművét. A Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatójaként több életrajzi beszélgetést folytatott vele, melyek rádióműsorokban hangzottak el, illetve folyóiratok is közölték, majd anyaguk a későbbiekben a költőről szóló monográfia alapját képezték.

Kabdebó Lóránt: Jánosy István (Szombathely, 1995. Életünk Könyvek)

Az életrajzi beszélgetésekből tudhatjuk, hogy Jánosy István édesapja a fasori gimnázium köztiszteletben álló latin–történelem szakos tanára volt a két világháború között, s ezért fia is itt érettségizett. Innen egyenes út vezetett a pécsi egyetem soproni evangélikus teológiai karára, ahol abban az időben a tágabb családhoz tartozó Jánossy Lajos professzori és dékáni posztot töltött be. Fiútestvérei voltak Jánossy György és Jánossy Ferenc neves építő- és festőművészek (a név írásában tapasztalható látszólagos következetlenség oka, hogy vezetéknevét tévesen anyakönyvezték, amit ő – részben az azonos nevű édesapja nevétől való eltérés igénye miatt – utóbb elfogadott). Anyai ágon nagybátyja volt Hugyecz László, aki sanghaji építészként világhírre jutott, s akinek nevéhez fűződik Péter apostol csontereklyéinek vatikáni feltárása Európába történő visszatelepülését követően.

Fél évig tartó soproni tanulmányait követően beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetemre, latin–görög–pszichológia tanárszakra. Ennek elvégzését követően folytatta teológiai tanulmányait, melyek eredményes elvégzését követően lelkésszé avatták. A világháború után a fasori gimnáziumban lett tanár, majd az iskola államosítását követően világi iskolákban dolgozott. Időközben első versei is megjelentek, s irodalmi érdeklődése alapján az '50-es évek közepétől magánéleti nehézségei, tragédiái (válás, közlekedési baleset miatti több hónapos kórházi kezelés) miatt a szabadúszó költői és a biztosabb megélhetést biztosító műfordítói pályát választotta. Az emberi tragédiákból „sugárzó költői képeket” generált, álomverseiben pedig az elmúlt évszázad diktatúrái szenvedő emberének „kollektív kétségbeesését lírává formálta”. 

Bár a '40-es évek végétől saját verset ritkán publikálhatott, széles körű nyelvismerete miatt rendszeresen kapott műfordítási megbízásokat, s így ötezer év irodalmi terméséből több ezer oldalnyi fordítása keletkezett. Csak a jelentősebbeket említve: a szanszkrit irodalomból a Mahábharáta és a Rámájana eposzok részletei, számos görög és latin vers- és drámafordítás, Milton Elveszett paradicsom, Gottfried Keller Zöld Henrik és Martin Andersen Nexø Szürke fény című művei, de a 20. század második fele észak-amerikai költészetének fordításával is maradandót alkotott.

Költői pályájának meghatározó állomása a Rákóczi ifjúsága című, 1958-ban megjelent versciklusa volt, melyben egymáshoz lazán, az életrajzi események fonalára kapcsolódó versekben, modern költői képekben ábrázolja Rákóczi vívódásait, anyjához, feleségéhez, harcostársaihoz, népéhez való viszonyát. A versciklus megjelentetésének körülményei szintén regényesek. Bár a versciklus kézirata 1956 őszére elkészült, nyomdába csak 1958-ban került. A költő a Szépirodalmi Kiadónál elfekvő kéziratba utólag – nem kis merészséggel – két vers(részlet)et illesztett, mellyel az 1956-os levert forradalom fölötti keserűségét Rákóczi szavaival álcázva adott reménységet az értőn olvasók számára. 

Álljon itt ennek érzékeltetésére az – előadáson időhiány miatt el nem hangozhatott – Ifjúság című vers egy rövid részlete:

Most láttam,
hogy lobogott a hajuk, s a zászló, hogy énekelték azt a dalt,
hogy követelt a szájuk a hazának becsületet, hitüknek diadalt,
hogy lőtték őket, ártatlanokat, hogy estek össze véresen,
hogy remegett nyírfa-hosszú lábuk, hogy üvegesült a gyönyörű szem.
Sosem felejtem el
e képet síromba viszem!
Hiszem:
nem pusztulunk el!
Kizöldül újra az ifjú ág!
Ifjúság!

A fenti idézet fényében különös jelentőséget kapott Erős Kinga beszélgetőtárs biztatása, mellyel arra ösztönözte a hallgatóságot, hogy vegyék kézbe a Jánosy István összegyűjtött verseit tartalmazó – a Petőfi Irodalmi Múzeum Digitális Irodalmi Akadémiájának új tagja, Ferencz Győző költő által 2004-ben szerkesztett – kötetet, s ismerkedjenek meg az elmúlt század második felében és századunk első éveiben keletkezett jelentős költői életművel (Jánosy István: Összegyűjtött versek. Kortárs Kiadó, Budapest, 2004.). Az Evangélikus.hu honlap olvasóinak pedig figyelmébe ajánljuk a honlap egyik korábbi, Jánosy Istvánra emlékező cikkét. Az írás mellékleteként olvasható a Kabdebó Lóránttal folytatott életrajzi beszélgetések elektronikus változata: https://www.evangelikus.hu/szaz-eve-szuletett-janosy-istvan-evangelikus-kolto-mufordito