Száz évvel ezelőtt, 1920. június 4-én írták alá a trianoni békediktátumot, amely a történelmi Magyarország területét a kétharmadával csökkentette. Mintegy három és fél millió magyar az ország határain kívül rekedt. A sokak számára azóta is elfogadhatatlan döntés előzménye, hogy 1918. november 3-án Padovában – még a Monarchia részeként –, majd november 13-án Belgrádban a fegyverszünetet kérő Magyarország elvesztette az első világháborút. 

– Sokan nevezik Trianont békediktátumnak. Ön szerint jogos ez a kifejezés?

– Igen, jogosan nevezhetjük békediktátumnak a versaillles-i békeszerződést, ugyanis 1919-ben nem békekonferenciára került sor Párizsban, hanem előzetes békekonferenciára. Ez is volt a hivatalos elnevezés. A győztesek összeültek, és megfogalmazták a veszteseknek átadandó békefeltételeket, a részletes határjavaslatokat is beleértve. Ez ellentétes volt szinte minden ezt megelőző békekonferenciával, ahol a két korábban harcoló fél egyeztetett egymással. Ellentétes volt például a híres 1815-ös bécsi kongresszussal is, amelyből a napóleoni háborúk után váratlanul jól került ki Franciaország, csupán minimális területi veszteségeket elszenvedve. A kérdésére visszatérve, valódi békekonferenciára tehát nem is került sor, hanem előbb meghívták a németeket, aztán a többi országot, és eléjük tették a békeokmányt, hogy tessék aláírni. Ellenjavaslatokat ugyan lehetett tenni, tettek is bőven, de ezeket szinte mind lesöpörték az asztalról. Magyarország esetében még a legészszerűbb felvetéseket is elutasították, például azt, hogy azokon a területeken, amelyeket el akartak csatolni, tartsanak népszavazást szigorú ellenőrzés mellett.
A magyar fél az eredményt előre elfogadta volna. Erről azonban hallani sem akartak, hiszen tudták, hogy Magyarország így sokkal kisebb területet veszített volna el. 3,5 millió magyar került az utódállamokhoz. Ők bizonyára másként szavaztak volna, sőt, még a románok és a szlovákok jelentős része is inkább Magyarországon belül maradt volna. A német–lengyel és az osztrák–délszláv határ egyes részein tartottak népszavazást – német és osztrák sikerrel.

– Mit rontott el akkor Magyarország?

– Nagyon sok mindent. Elrontottuk a kapcsolatunkat a magyarországi kisebbségekkel, amelyek szinte a lakosság felét tették ki. Már 1849-ben felmerült Teleki László és a később emigrált Kossuth Lajos részéről is, hogy ki kell egyezni a nemzetiségekkel. Többen is kiváló ajánlásokat fogalmaztak meg ezzel kapcsolatban, például Mocsáry Lajos vagy Jászi Oszkár, aki 1910-ben és 1918-ban méltányos javaslatot tett a széles körű nyelvi jogokra vonatkozóan. Sajnos már a Magyar Országgyűlés által hozott 1868-as nemzetiségi törvényt sem tartottuk be. Nem akarom azt állítani, hogy ha ezeket a hibákat nem követjük el, akkor a mai napig fennmaradt volna a történelmi Magyarország az akkori formájában, azokkal a határokkal. De a szétválás később és sokkal méltányosabb módon történt volna meg, nem egy háborúval és nem a trianoni határokkal. Persze az is igaz, hogy nem kellett volna belemennünk a háborúba. Magyarországon nagyon sok múlott. Tisza István hosszú ideig ellenezte, végül a németek meggyőzték, hogy ez az utolsó pillanat, amikor még legyőzhető az antant, így végül elküldtünk Szerbiának egy elfogadhatatlan ultimátumot. Ha mindez nem így történik, 1914-ben nincs háború, és szerintem később sem lett volna ilyen jellegű szembenállással világháború.

Az interjú itt folytatódik.