– A líra meglátásom szerint egy különösen érzékeny hangnem, talán ez áll a legközelebb a zenéhez. Miért választottad alkotói munkád egyik meghatározó formájának a verset?

– Eddigi, mintegy 30 éves kötői-írói pályám meghatározó műfaja a líra. Valóban, nagyon is közel áll a líra a zenéhez, és számomra ez különösen fontos, mert én éppen a zeneiséget szeretem igazán mindabban, amit versnek nevezünk. Eddigi munkáim sokban kapcsolódnak a zenéhez, a ritmushoz, a hang sajátos kifejezőerőjéhez. Ezért is a ritmus legkülönbözőbb formái jelennek meg verseimben, a szonettet éppúgy fontosnak éreztem, mint formát, mint a – látszólag – „ritmustalan” szabad verset. Sőt, éppen a zenei hatások kimutathatóak abban a törekvésemben, hogy mintegy „variációkat” írtam más költők, költőtársak vagy elődök verseire. Erről hosszan írtam esszéimben is, azt taglalva, hogy versben „variációt” írni, az hasonló, mintha egy zeneszerző komponál zenét egy témára, mondjuk, egy Bach-témára. A zenével való kapcsolatomat erősítette az is, hogy több kortárs zeneszerzővel dolgoztam együtt, így Sáry Lászlóval, Vajda Gergellyel, Márta Istvánnal. Sáry Lászlóval egy közös HUNGAROTON-lemezt is kiadtunk, még 1990-ben. A zeneiséget még az is erősítette, hogy a pályám során jó néhány úgynevezett akusztikus verset is készítettem, amelyeket irodalmi esteken, performanszokon adtam/adok elő.

– Kortárs prózát sokan olvasnak, verseket azonban annál kevesebben. Mi lehet ennek az oka?

Verset soha nem olvastak nagyon sokan. Én úgy érzem, ma is van egyfajta népszerűsége a költészetnek, jól mutatja mindezt a slampoetry megjelenése. Engem sokszor és sokan keresnek meg vers ügyében, és irodalmi estjeimen mindig van érdeklődő. Ami nagyon jó érzés.

– Mennyire érzékelhető az istenkeresés a kortárs lírában?

– Erre nem tudok válaszolni. Úgy érzékelem, hogy kevéssé, de lehet, hogy tévedek. Én már évek óta írok „istenes” verseket, amely versek kissé talán profának – túlzottan is közel hozom Istent az emberhez, helyesebben, ezekben a versekben úgy írok Istenről, mintha ember lenne. Sajátos feszültséget teremt ez a versben, mármint az, hogy egy ilyen nagy aurájú szót, hogy „isten”, olyan kontextusba helyezek, mintha egy lenne közülünk. A verseimben olykor tévét néz az Isten, olykor magányos öregemberként egy lakótelepen lakik, olykor pedig rossz minőségű bort iszik műanyag flakonból. Ennek a költészetnek talán az a filozófiája, hogy Isten mindannyiunkban, minden egyes emberben ott van. És, ha ezt elfogadjuk, akkor már nem is olyan „profának” ezek a verseim.

– A magyar költészet széleskörű és sokrétű versei közül számodra melyek és miért a legfontosabbak?

– Sokat tanultam Balassi Bálinttól, aki – persze – a zsoltárokból tanult sokat. Számomra is fontosak a zsoltárok, nagyon sokat jelentenek nekem. De – természetesen – József Attila, vagy éppen Pilinszky is nagy hatással volt rám. Igazából „mindenevő” vagyok: a magyar líratörténet tele van óriásokkal. Mégis, ha valakiket mindenképpen meg kell neveznem, akkor rajtuk kívül még Kassákot, Berzsenyit és Adyt említhetem.

– A kortárs lírából mely költeményeket emelnéd ki?

– Nehéz a kortárs lírából neveket, verseket említeni, mert kicsi még a rálátásunk. Tandori és Orbán Ottó verseit nagyon szerettem/szeretem, a fiatalabbak közül pedig mindig jó élmény Tóth Krisztát, Lackfit, Nagy Gabriellát, Gerevich Andrást olvasni.

– Lírai munkásságodnak mi a mozgatórugója?

– Talán a munka öröme. Egy-egy vers megírása mindig megnyugvást is jelent. Ha valamit sikerül kifejeznem, egy-egy érzést, egy-egy gondolatot, ha versben meg tudom fogalmazni, ami éppen foglalkoztat, akkor kicsit vidámabban látom a világot. A világot, ami néha bánatos arcát mutatja felém.

Petőcz András: Velem van az Isten

Itt ül a szobámban,
velem van az Isten.
Fiatal az arca,
öregebbnek hittem.

Öregebbnek hittem
a Teremtő Urat,
nézem, ahogy csendben,
piros borral mulat.

Piros borral mulat,
nyugtatgat és lázít,
áldja meg a Jó Sors,
ahogy kvaterkázik.

Ahogy kvaterkázik,
úgy telik az idő.
Én öregebb leszek,
fiatalabb lesz ő.

Végül köszöntöm majd
az újszülött Istent,
mikor ő üdvözöl,
meghalok itt, lent.

De most együtt iszunk,
épp az én szobámban,
„látod, élet vagyon,
s nem hűvös halál van”

így beszél az Isten,
emeli poharát,
kicsit viccelődik,
mert a szívembe lát.

*

Velem van az Isten,
éppen velem iszik:
áldja meg a Jó Sors
azt, ki még ma hisz, itt.