– Isten éltesse sokáig születésnapján! Először is, hogyan érzi magát otthon? 

– Köszönöm szépen, hála Istennek, jól vagyunk mindannyian. Sokat muzsikáltunk tavaly, a Kaláka együttes megalakulásának 50. jubileumi évében, ezért eleve két hónap szabadságot terveztünk az év elején. Ez egy kicsit hosszabb pihenés lett. Március elején még éppen elkezdtünk koncertezni – egy hétig tarthatott, mert jött a zárlat. De szerencsés vagyok: nagyon hamar elkezdtem itthon dolgozni, nagyon „testhezálló” feladatot kaptam ugyanis: a Várkert Bazár felkért, hogy a húsvéti ünnepkör minden napjára – virágvasárnaptól húsvét hétfőig – írjunk egy új dalt. A többes szám Lackfi János költő barátomat jelenti most. Minden nap dolgoztam tehát, küldtem át Jánosnak a dallamot, amit egy citerával lejátszottam, rögzítettem a telefonommal, ő pedig megírta hozzá a szövegeket – most ebben a sorrendben csináltuk –, és így szinte észrevétlenül telt el sok idő. Húsvét óta egy kicsit nyugisabb az élet, de már azóta is írtam dalt. Ráadásul sok cikk, interjú is készült a Kaláka második Kossuth-díja, a 70. születésnapom és a Szikra-életműdíj alkalmából. Persze mindegyik telefonon, fotózni is csak a ház elé mentem ki, és a kollégák az utca túloldaláról fényképeztek. 

– Sok évtizedes a barátság és a közös munka Lackfi Jánossal, de hogyan kezdődött mindez? Milyen a művészi együttműködés most, hogy személyesen nem, csak ímélben, skypeon „találkozhatnak”?

– Mostanában idehaza, régi plakátok közt kutakodva találtam egy érdekes darabot: „Oláh János és Mezey Katalin szerzői estje, felolvas Básti Lajos színművész, furulyán játszik Gryllus Dániel.” Akkor a Lackfi Jani még nem élt… (Oláh János és Mezey Katalin a költő szülei – a szerk.) Aztán felnőtt, költő lett. A közelebbi barátságunk francia nyelvterületen indult, Jani ugyanis anyanyelvi szinten beszéli a nyelvet. Nagyszerű bevezetéseket, mondhatni, kiselőadásokat tartott a Kaláka-koncertek előtt a magyar költészetről, a mi identitásunkról. Eljutottunk így a Sorbonne Egyetemre, Brüsszelbe, Strasbourgba, még Taizé-be is. Később francia mintára rendeztük meg egy évtizeden át a „Költészet vására” rendezvénysorozatot, amire szinte az összes magyar költőt meghívtuk. Majd jött a Művészetek Völgyében a Kaláka Versudvar, ez is immár 10 éves, ebben Lackfi János állandó társunk és háziköltőnk lett. Van még egy kedves szokásunk: minden hónap utolsó szombatján muzsikálunk a Marczibányi téren. A decemberi alkalom mindig 25-én van, ilyenkor megajándékozzuk egymást és a közönséget a zenésztársakkal valami meglepetéssel. Kialakult, hogy írok egy dallamot, elküldöm Lackfi Janinak, ő visszaküldi a verset, aztán ott kiosztom a kottákat, és együtt elénekeljük a közönséggel. Született már egy lemez is, még egyre való anyag is van. De jöttek felkérések a bostoni cserkészcsapatnak induló írásra, elkészítettük a második kerület dalát, most pedig ez a húsvéti sorozat…  Nagyon örültem, mert kevés húsvéti dalom volt. Olyankor ugyanis passiót hallgat az ember, és nagyhéten nem is szokott koncertünk lenni. No, most született egy komplett dalsorozat, hangszerelve, s remélem, el is fogjuk játszani talán jövő év nagyhetében. Nagyon örömteli munka volt.

– Egy folyton úton lévő művész esetében a bezárkózás hogyan hat az ihletre, az alkotó folyamatok beindulára?

– Igazából ismert terep nekem a karantén: 13 éves korom óta asztmás vagyok, és sokat voltam Kékesen. Ha összeadom az ott töltött hónapokat, kitesz úgy 4-5 évet. Igaz, ott nem voltam elzárva: kimehettem az erdőbe sétálni, találkozhattam a betegtársaimmal. Azt a helyzetet is alapvetően jól viseltem, így született például a Teljesség felé című lemezem (Weöres Sándor költői prózái alapján), és sok Kaláka-dal, például a Litánia. Hozzá vagyok szokva ehhez az életmódhoz. De tény, hogy a kényszerű bezártság nem ugyanazt váltja ki minden alkotónál. Én alkalmazkodó típus vagyok. Nem lázadozom, ha adódik valami probléma; amin nem tudok változtatni, azt elfogadom. Ezt a mostani járvány miatti korlátozást is elfogadtam, és a jó oldalát próbálom nézni. Most „nyugisabb dalokat” írok. Talán nem véletlen az sem, hogy nem hagytuk abba a húsvéti dalciklust Janival: azóta írtunk egy szintén bibliai ihletettségű dalt „Ne féljetek” címmel. Ez a bátorítás, amiből egyes számolások szerint az év minden napjára van egy a Bibliában, most különösen aktuális. Végigmegy a Szentíráson, Mózes könyveitől kezdve az evangéliumokig: „Fogságból kivezetlek tégedet, négy fal közt óvlak én, bárhol légy, én is ott vagyok veled, meghallgatlak, fogom két kezed.” (Részlet a dalból.) El tudjuk hinni, hogy tényleg nem kell félnünk?

– 2020 az úrvacsora éve az evangélikus egyházban. Ennek hivatalos dalát, a „Himnusz az égi és földi kenyérről” című dalt is a Gryllus Dániel – Lackfi János szerzőpárosnak köszönhetjük. A dal olyan jól sikerült, hogy elég egyszer hallani; másodszorra már együtt tudjuk énekelni a zenészekkel. A január 6-án Országos Irodai évkezdőn volt a dal bemutatója, jó most visszagondolni az ott átélt közösségre.

– Igen, és ez is érdekes történet: ezt a verset ugyanis nem most, hanem két évvel ezelőtt írta Jani. Éppen Indiában voltunk, ott szereztem a dallamot, fel is énekeltük a telefonomra, és hazaküldtem. Azóta is megvan ez a bizonyos indiai felvétel. Idén, mikor meghirdette az evangélikus egyház az úrvacsora évét, akkor Fabiny Tamás püspök úr már tudta, hogy létezik ez a dal. Felkérést kaptunk tőle, és boldogan átadtuk az úrvacsora évének dalává. S még egy megható emlék: idén Pannonhalmáról, YouTube csatornán lehetett végig követni a nagycsütörtöki szentmisét. Ott is ez a dal hangzott el a szerzetesek körében. Reméljük, hamarosan újra közösségben, együtt énekelhetjük mindenütt.