Pedig éppen arra kaptuk az idei böjti időszakot is, hogy a felesleges nyüzsgés, aktivizmus helyett, felfedezzük az Isten előtti elcsendesedés különböző lehetőségeinek ajándékát. Az említett képen látható például egy imádkozó, meditáló alak a templompadban ülve. Megvallom: olykor magam is be- betérek egy-egy katolikus templomba a főváros zajából, forgatagából menekülve. Örömmel tapasztalom, hogy ezek szinte sohasem üresek, mindig akad egy-két áhítatosan imádkozó zarándoktárs a csend-oázisban. Különben is, ha alaposabban utánagondolunk: egy templom sohasem üres, hiszen Jézustól tudjuk, hogy atyai ház, az imádság háza, ahol mindig van térerő, kapcsolati lehetőség az Istennel való találkozásra.

De térjünk vissza karikatúránk főszereplőjéhez, aki láthatóan idegenként tanácstalanul ácsorog a templom padjai között. Mit tesz ilyenkor egy bölcs férfiú? Természetesen telefonos segítséget kér. Előkapja a mobilját és felhívja a párját: „Szívem, a templomban vagyok. Kell valami a templomból?” – olvassuk a kép alatt. Lehet mosolyogni, vagy éppen bosszankodni a groteszk helyzeten, de a jó karikatúrák valójában mindig tükröt tartanak elénk. Egy ilyen kicsit talán bugyutának tűnő, vicces rajz is segítheti böjti önvizsgálatunkat. Mi vajon mit keresünk a templomban? Mennyire mozgunk otthonosan az atyai házban? Mi vajon mit válaszolnánk arra a kérdésre, hogy kell-e valami a templomból?   

Még egy ilyen karikatúra vicces szövege is megérdemel némi komolyabb átgondolást, és akár mélyebb meditációra, kérdésekre is indíthat. A templom közepén ácsorgó barátunk „szívemnek” szólítja a párját, akitől tanácsot, útmutatást kér. Nekünk vajon hol a szívünk, ki a szívünk? Kit hívunk fel, ha nem találjuk a következő lépést? Kihez fordulunk, ha nem tudjuk, merre van az előre? Ebben az összefüggésben is elgondolkoztató Jézus figyelmeztetése: „Ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is…”  

Vajon milyen telefonos segítséget kaphatott a barátunk? Mi mit tanácsoltunk volna? Talán biztattuk volna, hogyha már ott van, mondjon el legalább egy Miatyánkot? Vagy dobjon valamit a perselybe? Vagy nézze meg, hátha szabad a gyóntató fülke? Vagy csak üljön le pár percre, és gondolja át, hogy valójában mi is kell? Mi hiányzik? Mi a szükséges? Mi az egy szükséges? Talán, nem véletlen, hogy betévedt ide. Otthonról indult, de most végre hazatalálhat: az atyai házba… 

Ezeket a kérdéseket mindannyiunknak érdemes végiggondolni és őszintén megválaszolni. S ha legközelebb tudatosan betérünk, vagy netán csak véletlenül betévedünk valahol az atyai házba, kérem, ne a mobilunkat vegyük elő! Ahogy tréfásan szokták mondani: Isten hív, de nem mobilon. Helyette találjuk meg a két kezünket, amit első renden nem gombok nyomogatására kaptunk, hanem arra, hogy rendszeresen imádkozásra kulcsoljuk össze. Isten nemcsak hív, de várja a mi hívásunkat is. S ráadásul minderre nemcsak a templomban nyílik lehetőségünk, hanem bárhol, ahol meg tudjuk teremteni a külső, de főleg a belső csönd feltételeit. Éljünk ezzel az ajándékkal naponta!

A szerző nyugalmazott püspök. A jegyzet elhangzott a Magyar Rádió Erős vár a mi istenünk! – Evangélikus félóra adásában, 2020. március 16-án.