– Hogyan indult a pályafutása?

– Hiába szerettem volna grafikát tanulni, 1942-ben nem vettek föl lányokat erre a szakra. Így ruhatervezőnek mentem. A szabás-varrást megtanultam, de annak ellenére, hogy kitűnő eredménnyel végeztem el, a mai napig se szeretem.
Amikor befejeztem az iskolát, a háború után nem volt munkalehetőség, ezért magunknak kellett kitalálnunk, hogy hogyan kereshetnénk pénzt. Az iskolatársaimmal selymet, kendőket, kerámiát festettünk, sok mindent megpróbáltunk. Végül elmentem műszaki rajzolónak, ami biztos kenyeret jelentett. Ez is olyan idegen volt tőlem, mint a tű meg a cérna. De olyan természetem van, hogy ha valamit el kell végeznem, akkor azt alaposan megcsinálom, utánanézek mindennek, megtanulom, amit kell. Hét éven át dolgoztam az Ipartervnél, és a végén építész segédtervezőként jöttem el.
Az Ipartervben megismertem egy mérnököt, aki Kittenberger Kálmán jó barátja volt. Az ő tanácsára mentem el a természettudományi múzeumba, ahol rövidesen munkát kaptam: a Magyarország faunáját feldolgozó könyvsorozatot illusztráltam. Itteni munkám során az élőlényeket kellett nagy alapossággal megismerni, hiszen csak így rajzolhattam le őket. Szerettem a múzeum légkörét, hiszen a természethez közel álló emberekkel, ennélfogva jó emberekkel dolgozhattam együtt.

– Hogyan kezdett bele a festésbe?

– A szintén divattervezőként végzett barátnőm elkezdett festeni, és engem is erre biztatott. Ő csodálatosan ábrázolt csendéleteket és virágokat, én pedig főleg madarakat, állatokat festettem. A technikát megtanultam, és ezután közel harminc évig dolgoztam a Képcsarnoknak. Közben a Művészeti Alap tagja lettem, számos kiállításra meghívtak.

– Emlékezetből fest?

– Mindig van nálam vázlatfüzet, és rögtön skiccet készítek, ha látok valami érdekeset. Talán egyszerűbb lenne elővenni egy fényképezőgépet? Nem, ez nem ugyanaz, mint a fényképezés, hiszen a festmény nem a valóság hű másolata, hanem azt jeleníti meg, amit a festő lát valamiben.
Sokszor jutnak eszembe versek a képeim kapcsán. Nem illusztrálom a költeményeket, hanem felfedezem, hogy a költő tökéletesen megfogalmazza ugyanazt a gondolatot, amit én ecsetvonásokkal fejezek ki. Például ahogy Tóth Árpád írja: „Oh nézd a furcsa ferde fát, / Mint hajlik a patakon át, / Oh lehet-e, hogy ne szeresd, / Hogy benne társad ne keresd?”

– Rengeteg olyan képe van, ami fákat ábrázol.

– Én a fákban társat látok. Azt szeretném az emberek elé tárni, hogy a fák élete hasonló az emberekéhez, az ő küzdelmük példaként szolgál. Azt szeretném, hogy az emberek ne csak nézzenek, hanem lássanak. Lássák, hogy a természet küzd, a kis fa újra és újra kihajt, nő, fejlődik, nem hagyja magát.
A 2004-es vihar után óriási pusztulás volt a Tátrában. Négy évvel ezelőtt eljöttek értem a barátaim, hogy fölvigyenek oda még egyszer. Azt láttam, hogy letört fák romjai hevernek mindenhol, de csodálatos módon a régi, óriási gyökerek között kihajtott egy új, élni akaró kis fa. Ezt megörökítettem.
Szeretem a gondolataimat kifejezni a fák nyelvén – emberfákat festek. A szarvasi arborétumban volt két összekapaszkodott, összenőtt fa, amelyek – mint két ember – együtt élnek örökre, nem tudnak többé különválni. Közvetlen mellettük pedig kinőtt egy harmadik, fiatal fa, aki a fény felé néz – a gyermek.

– A képekkel lehet beszélni az Istenről?

– Ahogy minket megteremtett az Isten, úgy a fákat, a madarakat, az apró bogarakat is. Ez mind Isten műve, minden egymásra van utalva. Csak mi, emberek hisszük azt, hogy mi dönthetünk el mindent. Kell nagyobb művészet annál, amit az Isten alkotott? Csak annyi a feladatunk, hogy ezt meglássuk, és ez a látás már maga a hit.

– Teherként éli meg a tehetségét?

– Nem, nekem ez szórakozás, élvezet, nekem az életem a festés, a rajzolás. Nem nyomaszt. Nem vagyok hiú, és nem vágyom kitüntetésekre. Nem győzök hálát adni azért, hogy ezt kaptam az Istentől. Nem szoktam hiábavaló dolgokat csinálni, de néha lelkiismeret-furdalásom van, mert nem azzal foglalkozom, amit az Isten rám bízott. Annyi ötletem van még, amit szeretnék megvalósítani!

– Mi jelentette a legnagyobb elismerést az életében?

– Természetesen jólesett, hogy egykor a Nemzeti Galéria igazgatója nyitotta meg egy-egy kiállításomat, és jó érzéssel tölt el a Dunaharasztitól kapott Pro Urbe-díj is. De a legnagyobb elismerés, hogy az emberek számára mondanak valamit a képeim, hogy erőt vagy vigasztalást adnak nekik. Hogy megmutatják, érdemes élni, vagy azt, hogy meg lehet állni a legnagyobb árban is. Sokat jelentett az is, amikor valaki azt mesélte, hogy mióta a képeimet látta, másként látja a körülötte élő fákat.

– Dunaharaszti megfelelő környezet a művészek számára?

– Nem egy híres ember került ki Dunaharasztiról: tudósok, híres orvosok, írók, költők, például a még ma is élő Tornai József. 1999-ben megalakult a dunaharaszti művészeti egyesület is, és nagy öröm, hogy az utóbbi időben fejlődésnek indult a város kulturális élete. A felújított Laffert-kúriában nemrég nyílt meg Nyári A. Ildikóval és Artner Ilonával közös tárlatunk.

– Az evangélikus gyülekezettel is szoros a kapcsolata.

– Gyerekkorunkban természetes volt, hogy templomba jártunk. Majd tizennyolc éves koromban megkértek, hogy vezessem a vasárnapi iskolát. Lehel László lelkészsége alatt, 1979-ben új presbitérium alakult – ekkor lettem presbiter és másodfelügyelő, később pedig felügyelő. A gyülekezetben mindig az emberekkel való kapcsolatteremtést tartottam feladatomnak. A dunaharaszti evangélikusok nincsenek sokan, de a gyülekezeti belső mag nagyon erős, igazi testvérekként élünk együtt.

– Van még olyan a mai világban, hogy megrendelésre kell festeni?

– Előfordul, hogy kerek születésnapra, házassági évfordulóra vagy akár valamilyen gyülekezeti eseményre szeretnének az emberek ajándékot adni, és akkor kérnek egy képet.

– Nehéz nőként festőnek lenni?

– A művészetben is kivívták a nők a maguk jogait, és ma már ugyanúgy kezelnek egy férfi és egy női festőt. Én sohasem tartoztam a harcos nők közé, nem küzdöttem előjogokért. Nem az a fontos, hogy a nőt tiszteljék bennem, hanem hogy az embert.

A család és a munka összehangolása nem jelentett problémát, annak ellenére, hogy mindig itthon festettem. Hagytak nyugodtan dolgozni.

– Mi az, ami jó lenne, ha megmaradna az életművéből?

– Annyi mindent csináltam életemben! Változatosan dolgoztam, és ez nagyon jól van így. Az általam illusztrált tudományos kiadványok mindenesetre hosszabb ideig használhatóak még. Sok madaras festményt készítettem életemben, de azok a képek szétszóródtak a világban.

A legjobb lenne, ha megjelenhetne egy sorozat az emberfákról. Olyan fákról, amelyek embersorsot hordoznak.

Kerekes Anna
festő, grafikus
Iskolai tanulmányait 1946-ban mint ruhatervező fejezte be, témaváltásában és továbbképzésében Somogyi József, Koffán Károly és Kaszab Zoltán segítették. Tanulmányai befejeztével az Ipartervnél helyezkedett el, utóbb a Magyar Természettudományi Múzeumban, a Mezőgazdasági, a Műszaki és az Akadémiai Kiadónál, végül – 1966 és 1990 között – a Képcsarnok Vállalatnál dolgozott. Grafikusként természettudományos és ismeretterjesztő kiadványok sokaságát illusztrálta. Olajképei eljutottak Európa, Kanada és Ausztrália galériáiba. Önálló kiállításai 1972 óta Magyarországon, Ausztriában, Kanadában és Németországban jöttek létre. Képeinek témáját a természetből meríti: a fák, az állatok és a tanyavilág autentikus ábrázolója.