Evangélikus egyházunk első népfőiskolájának nyitányául egy hazánkba látogató, finn és észt lelkészekből álló csoport 1937-ben tett nagylelkű felajánlása szolgált. Az akkori nagytarcsai lelkész, a huszonnyolc éves Sztehlo Gábor tolmácsként kísérte északi kollégáit, akik csodálkozva látták: a magyarországi lutheránusoknak nincs paraszti és iparos származású fiatalokat képző intézete. Holott a skandináv régióban akkor már mindennaposnak számított a népfőiskola intézménye. „Hazafelé útjukban tehát a vendégszeretet néminemű viszonzásaképpen a Bécs–Berlin között közlekedő gyorsvonaton 1500 pengőt gyűjtöttek össze egy Magyarországon létesítendő ifjúsági nevelő intézet javára. Ez az áldozatos szeretet adta meg a lökést, hogy a gondolattal foglalkozzunk” – foglalta össze Sztehlo Gábor az indulást.

Dán evangélikus mintára

Az iskolán kívüli népművelés ezen bentlakásos, intézményesített formája Nikolaj Frederik Severin Grundtvig dán evangélikus lelkész, költő és történész fejéből pattant ki az 1800-as évek első felében. Az ő ötletét valósította meg Christen Mikkelsen Kold tanár 1851-ben, amikor megszervezte az első népfőiskolát Dániában.

Öt téli hónapon át csekély tandíj ellenében tizenöt diák vehetett részt az első oktatáson. Olyan jól sikerült ez a próbálkozás, hogy hamarosan nemcsak a skandináv részen, hanem Európa-szerte létesültek hasonló típusú intézetek. Magyarországon Tessedik Sámuel evangélikus lelkészt tekintjük e téren úttörőnek, aki már az 1700-as évek második felében létrehozott parasztifjak számára egy gazdasági és ipari iskolát Szarvason.

A grundtvigi alapokon nyugvó népfőiskolai mozgalom hazai ügye mellé a népi írók is odaálltak az 1920–30-as években – közöttük Illyés Gyula –, és Móricz Zsigmond is támogatta. Írásaikkal, előadások tartásával, illetve pénzgyűjtéssel szorgalmazták a parasztifjak képzését. E törekvést a különféle katolikus és református ifjúsági mozgalmak is sokszínű programkínálattal támogatták.

Finn segítség, magyar összefogás

Mindezen előzmények után jogosnak tűnhetett az északi lelkészküldöttség hiányérzete amiatt, hogy az amúgy jelentős számú magyar evangélikus egyházban 1937-ben még nem épült ki a népfőiskola rendszere. Nagylelkű pénzfelajánlásuk azonban elindította az alapítás folyamatát.

1938 januárjában a népfőiskolát szervező bizottság pénzkérő levélben szólította meg az egyház népét – igen eredményesen, mert fél év alatt összegyűlt a kellő összeg a nagytarcsai intézet első épületére, a „magyar házra”. Ebben kapott helyet a konyha, a kamra, az ebédlő, illetve a tanuló-, az előadó- és a műhelyterem.

A finn testvérek továbbra is támogatták a magyar ügyet, és hamarosan meghívták Sztehlo Gábort egy három hónapos gyűjtőkörútra. Ezt szintén siker koronázta: megépülhetett a második ház. Ez a tizenhat férőhelyes és mosdóval ellátott épület hálából a „finn ház” elnevezést kapta.

Az „alapokmány-elhelyezési ünnepre” 1938. október 23-án került sor, az istentiszteleten Túróczy Zoltán lelkész hirdette az igét. A népfőiskola pedig még az év november 15-én szélesre tárta kapuit az első tanfolyam résztvevői előtt. Az első tíz hallgató az ország kilenc településéről érkezett, hogy az 1939. március 20-ig tartó öt hónapos időszakban minél szélesebb körű ismeretekre tegyen szert.

Valószínűleg minden érintett örömmel olvasta az Evangélikus Életben 1939. március 18-án megjelent Ötezer pengő egy hét alatt című cikket, amely arról számolt be, hogy a Stühmer Frigyes alapította csokoládégyár tulajdonosai, a Dreher–Haggenmacher-sörgyár és még néhány adakozó pénzfelajánlásának jóvoltából felépülhet a népfőiskola harmadik épülete is. Ez az úgynevezett Stühmer-ház lehetőséget biztosított arra, hogy a tanfolyami hallgatók kényelmesebben elférjenek. A három épület közül ez utóbbi még mindig áll, jelenleg a nagytarcsai falumúzeumnak ad otthont.

Lélekformáló hatások

Az intézet „szervezeti szabályzata” a következőképpen rögzíti a népfőiskola rendeltetését: „Az evangélikus mezőgazda-, iparos- és tanuló ifjúságnak a Biblián és hitvallásainkon alapuló keresztyén életre való eljuttatása és a mindennapi életben szükséges gyakorlati és elméleti tudással való felszerelése. Ifjúsági vezetők nevelése és továbbképzése. A külmissziói munka iránti érdeklődés és felelősségérzés felébresztése és erősítése.”

Az intézet működésére vonatkozóan így fogalmaz: „Az őszi és téli hónapokban mezőgazda ifjakat gyűjt keresztyén életközösségbe és a megállapított munkarend szerint lélekformáló hatások alá igyekszik őket juttatni, hogy egyházuknak, hazájuknak és közéletüknek élő keresztyén tagjaivá válhassanak. A nyári hónapokban hasonló céllal az iparos- és tanuló ifjúságot gyűjti össze. Konferenciákat és tanfolyamokat rendez, vasárnapi iskolai, ifjúsági, egyesületi, cserkész stb. vezetőknek. Külmissziói kurzusokat és gyűléseket szervez, elsősorban ifjúsági vezetők és nevelők számára.”

Az intézet anyagi hátterét főképpen adományok, segélyek, a résztvevők hozzájárulása és konferenciák rendezése biztosította. A népfőiskola igazgatója a havonként több mint ezer példányban kinyomtatott és sorszámozott Körlevélben, valamint az évenként kiadott Értesítőkben számolt be az intézmény mindennapjairól, anyagi helyzetéről, a soron következő feladatokról, céladományokról. Ezekben olvashatunk például az oktatott tárgyakról is. A tanárok elsősorban az evangélikus egyház tagjai – lelkészek és különböző munkaágak képviselői – voltak, akik ingyen vállalták a Nagytarcsára való kijárást.

A népfőiskola fenntartója a Magyarhoni Ágostai Hitvallású Evangélikus Mis ­ sziói Egyesület volt, így nem meglepő, hogy az első helyen a hitélettel kapcsolatos tárgyak szerepeltek. A hittan tantárgy keretében a bibliaismeretre hetenként három óra jutott; tanulmányozták Luther Kis kátéját, és egyháztörténeti órák is voltak. A nap minden reggel „csendes idővel” kezdődött, amely az egyéni elcsendesedést szolgálta.

Az intézet hallgatói természetesen minden vasárnap részt vettek az istentiszteleten, és a gyülekezeti munkával való ismerkedésük során megtanulhatták például a vasárnapi iskola vezetésének szakmai fogásait is.

Tankert és kézimunka

A közismereti tantárgyak tematikáját – a már idézett szervezeti szabályzat jegyében – úgy alakították ki, hogy az elsajátított ismereteket a tanfolyamokon részt vevők használni tudják a mindennapjaikban. Így az anyanyelvi órákon nemcsak az írás-olvasást gyakorolhatták, de megtanulták például a nyugták, kötelezvények, kérvények, számlák megírásának rejtelmeit is, illetve minden héten fogalmazást kellett írniuk olyan gyakorlati témákban, mint az „én istállóm” vagy „a községház és munkája”.

A történelemórán a magyarság történetét vették át, és tanultak társadalomtudományt, természetrajzot, gazdaságtant, földrajzot, közgazdaságtant, egészségtant, számtan-mértant, könyvvitelt és ének-zenét is.

Az elméleti tárgyak mellett gyakorlati óráik is voltak. Tankertekben próbálhatták ki a mezőgazdálkodásról hallottakat, a kézimunka-foglalkozásokon pedig elsajátíthatták a kosár- és vesszőfonás, az asztalos- és a bádogosmunka alapjait. Ezen alkalmakon készültek kukoricaháncsból lábtörlők, fűzfavesszőből kosarak, fából polcok, képrámák, zsámolyok, székek és asztalok, bádogból poharak, tölcsérek, tepsik vagy szappantartók. A háborús évekre való tekintettel pedig volt, aki a katonaládáját készítette el, amelyet hamarosan használatba is vett…

Krónika a Rovásfüzetben

A hallgatók rendszeresen részt vettek önképzőköri foglalkozásokon is, amelyeken egy-egy kijelölt személy valamely témában felkészült, előadást tartott, majd viták, beszélgetések keretében megvédte az álláspontját. Az alkalmakat rendszeresen színesítették szavalatok is.

A gyűlésekről jegyzőkönyv készült, ezeket pedig az úgynevezett Rovásfüzetben rögzítették. Ma már felbecsülhetetlen értékű egyháztörténeti és kordokumentum ez a 182 lapból álló, bőrkötéses könyv, amely négy évfolyam krónikáit és a növendékeknek a népfőiskoláról alkotott véleményét is tartalmazza.

A tanfolyamok krónikásai szívesen megörökítették a mindennapok örömteli vagy épp mulatságos eseményeit is. „Jött azonban helyettük egy új fiú, Győri János nevű ifjú, aki az őserőt, az igazi parasztembert képviseli nálunk. Meg kell adni, ezzel az erejével nagyon visszaél. Erről különösen e sorok szerény írója tudna sokat beszélni. No, de én megbocsátó vagyok, és különben is mindig visszaadtam neki, amit ő adott nekem. Egyébként már kezd megjavulni” – tudósít az egyik bejegyzés szerzője.

Ma is megható olvasni a vidéki fiatalok kézzel írt beszámolóit, amelyekben leírják, milyen felejthetetlen élményt jelentett számukra Budapest szépsége. A költői vénával megáldott krónikásoknak köszönhetően pedig számos rímbe szedett visszaemlékezés is maradt ránk a nagytarcsai népfőiskola éveiből.

Polgára a hazájának

„A harmincas évekre a romboló társadalmi ellentétek, a földműves népesség kisemmizése, megalázása következtében egyes protestáns vidékeken a lakosság jelentős része erkölcsileg meghasonlott, anyagilag megrokkant. Az egyházi népfőiskoláknak ezért is volt óriási jelentőségük: erkölcsi megújulást kínáltak, hiszen a Tízparancsolatnál nincs stabilabb értékrend” – mutatott rá dr. Andrásfalvy Bertalan Széchenyi-díjas néprajzkutató, professor emeritus, az Antall-kormány művelődési és közoktatási minisztere a vele készült interjúban (Evangélikus Élet, 2015. október 18.).

A népfőiskolák jelentőségét a tanfolyamokon részt vevő fiatalemberek is többször megfogalmazták az említett Rovásfüzetben. Az 1940/41-es tanévben megszervezett harmadik tanfolyam egyik hallgatója a következő bejegyzést írta: „Arról szeretnék egy pár szót írni, […] hogy a parasztfiúknak mit lehet itt a Népfőiskolán megtanulni. […] amire egy parasztembernek az életben szüksége lehet. Megtanítanak bennünket arra is, hogy egy parasztembernek milyen jogai vannak és ha azokkal él, éppen olyan polgára lehet a hazájának, mint bármelyik hivatalnok. A parasztság körében az a nagy hiba, hogy lenézik a maguk foglalkozását, és akkor magától értetődik, hogy ellenséges szemekkel néz a vasaltnadrágos urakra, mert szerinte az az oka, hogy szegénységben kell élni. Pedig nagymértékben a parasztok az okai. Ahelyett, hogy összefogtak volna és a maguk jogait is érvényesíthették volna, széthúztak és csak azért is a másik pártokhoz álltak, hogy a másik szegényembernek ne legyen igaza. Ezen akar a Népfőiskola segíteni, hogy aki paraszt, büszkén merje azt mondani, hogy ő paraszt.”

A több hónapos, bentlakásos intézmény ezenkívül egyfajta kovász szerepet is betöltött. A népfőiskoláról hazatért ifjak nemcsak a földműveléssel, gazdálkodással kapcsolatos ismereteiket tudták a mindennapokban felhasználni, hanem környezetükben jelentős missziói hatást is kifejtettek. Többen például bibliaórákat vagy egyéb lelki alkalmakat szerveztek társaiknak.

Pótolhatatlan hiány

A második világháború viharai megtépázták a népfőiskolákat is, a háború után, az 1940-es évek végén kialakult politikai helyzetben pedig meg is szűnt a parasztifjúságnak ez az iskolán kívüli oktatása, vallási és hazafias nevelése. Fel lehet-e mérni, mit veszítettünk a népfőiskolák felszámolásával? – tettem fel a kérdést Andrásfalvy Bertalannak az említett interjúban.

E rövid történelmi visszatekintés befejezéseként álljon itt a professzor erre adott válasza: „Nagyon sokat. Ha nem jön a második világháború, akkor a népfőiskolák hatásai beértek volna – de ugyanezt mondhatjuk a regöscserkészetről, a népi írók kiváltotta hatásról és az északi, főleg finn mintákról is. Idővel pedig létrejött volna a társadalmi kiegyenlítődés, megszülethetett volna a földreform és a nemzet egészében való szolidáris gondolkodás. Mindez a reform pedig belülről forrt volna ki. Pótolhatatlan hiánnyal járt tehát, hogy minderre nem kerülhetett sor.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 51–52. számában jelent meg 2018. december 30-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.