Legalább két kép ismeretes a 15 századi Itáliából, amelyeken felismerhető a sótartó. Ám a felborult sótartó Leonardo da Vinci „találmánya”. Az utolsó vacsora  freskóján  Júdásnál ott látjuk a sótartót.

Az árulót úgy ábrázolja a művész, polihisztor Leonardo, hogy bal kézzel az ételért nyúl, és közben felborítja a sótartót. Tehát egy kiborult sótartót fest a művész az áruló könyökéhez. Ezzel hangsúlyozza, hogy valami baj fog történni.

A só kiborulását rossz jelnek véli az ember. Az ókori rómaiak a sótartót a család jelképének tekintették és ez az áldott otthon szimbóluma. Díszes remekművek születtek, ékkövekkel díszített sótartók a kora középkorban és a reneszánsz idején. Angliában a vendég kitüntetésnek érezte, ha a sótartó és a házigazda között foglalhatott helyet.

Firenzében egy lelencházban a névtelenül ott hagyott újszülött mellé helyezett kevéske sóval azt jelezték, még nincs megkeresztelve. A sónak rontásűző hatást is tulajdonítottak.

Az Ó és az Újszövetség mind gyakran említi a sót. A só ebben is a nem romló, tartós dolgok jelképe. „A te Istened szövetségének sója” pecsételi meg az ember és Isten kapcsolatát (2Krón 13,5) A te Istened szövetségének sója soha el ne maradjon az áldozatból (3Móz 2,13) Jézus mondja „ Ti vagytok a föld sója” (Mt 5, 13)

Amikor a freskót készíti da Vinci, nem pusztán tizenkét alakot fest oda, hanem mind a tizenkét tanítványon keresztül tanít, üzen nekünk. Olyannyira, hogy tőle eredeztethetjük ezt a babonát, ha kiborul a só, valami rossz fog történni.