De bizony, éppen ott élt a kis Mirjam a betlehemi legelők mellett egy szegényes, kicsi viskóban az édesanyjával, akinek szép, fiatal arcát már beárnyékolta a gond. Egyetlen gyermeke született, mielőtt a férjét elveszítette, a szülei házába sem térhetett vissza, mert azok annyira el voltak adósodva, hogy nem tudták támogatni a megözvegyült fiatalasszonyt. Ráadásul amikor a kisleány járni kezdett, kiderült, hogy az egyik lába valahogy nem úgy működik, ahogy kellene. Sántított az árva, nehezen lépegetett. Az édesanyja sokat sírt miatta.

„Mi lesz belőle, ha velem valami történik? – kérdezte inkább csak úgy önmagától, mert nem nagyon volt, akivel megoszthatta volna a gondjait. – A sántákat senki sem szereti, a betegeket mindenki elkerüli. Azt emberek gyanakodva néznek ránk, azt hiszik, az Úr büntetése van rajtunk. Szegény kislányom, ha megnő, nem fog férjet találni sem, egész életében koldulásból él majd. Istenem, hogy ezt kellett megérnem!”

De a kislány – kacska láb ide vagy oda – jókedvű kis teremtés volt, vidám kacagása messze zengett, és így azért néhányan mégis szerették. Nem annyira a gyerekek, hiszen velük nem tudott együtt futkosni, játszani. Nem is az asszonyok, mert ők meg el voltak foglalva a saját maguk sokféle tennivalójával: gabonát őröltek, vizet hordtak, ételt és ruhát készítettek a családjuk számára. Bizony, a pásztorok lettek Mirjam kedves pajtásai.

Igaz, ez nem volt valami nagy dicsőség, hiszen a pásztorok megvetett népek voltak. Nem tudták megtartani az ünnepnapokat, mert a jószág akkor is enni kért, fejni azokon a napokon is kellett. A mosakodási szokásokra sem volt módjuk precízen odafigyelni, mert az állatok őrzése közben csak kevés idejük maradt másra. Az otthonuktól távol élő, szegény emberek voltak, többnyire család nélküliek; nyomorúságos életükben egy kis vigasz volt az örökké derűs kis bicebóca leányka.

Kedveskedtek is neki, ahogy tudtak. Hol egy kicsi bárányt dédelgetett naphosszat a gyermek, hol az öreg, szürke csacsin csücsülve kísérte a mezőre a nyájat. Furulyázni tanult a juhok őrzőitől, meg meséket hallgatott a régmúlt időkről. Legjobban a Dávid királyról szólókat szerette, hiszen az is csak olyan pásztorforma gyerekként kezdte, és lám, milyen hős, milyen nagy király lett belőle.

Az öregek mindig meg is mosolyogták keserédesen a kis álmodozót. Tudták, nem valami sok lehetőség vár egy ilyen sántikáló árvára, hacsak csodát nem tesz az Isten. De hát az meg szinte lehetetlennek tűnt. Hosszú évek teltek el anélkül, hogy akár csak egy próféta, egy látó ember szólt volna az Úr nevében. Az élet meg nehéz. A kislány azonban ebből mit sem értett. Szerették, és ez jó volt nagyon.

Míg gondterhelt édesanyja kalászt szedegetett, vagy gazdagabb családokra mosott, neki csupa mulatság volt a napja a nyáj körül. Éhét elütötte bogyókkal, édesgyökérrel. Néha egy kis sajt, túró is akadt. Esténként, mire hazaért, frissen fejt, langyos tej fehér habjától volt maszatos a szája széle. Neki nem fájt az élet. Inkább csak bosszúság volt a gyönge lába is, nem gond. Néha el is veszítette a mankóit, amelyekre támaszkodott, annyira nem érdekelte. Aztán egy öreg apóka a két mankóra szép kisbárányokat faragott, így a kislány már jobban vigyázott rájuk. Attól kezdve szinte dicsekedett velük. Mindenkinek megmutatta míves kincsét, még hitte, hogy mindenki vele örül. Igazi gyerek volt.

Aztán eljött a tél, hamarabb lett este, és a mező fölött, a hatalmas, mélykék égen milliószám fénylettek a színezüst csillagok. A kis Mirjam éppen hétesztendős lett akkoriban, és mint minden ekkora gyerek, ő is alkudozott az édesanyjával. „Miért kell ilyen korán hazajönnöm? Nem maradhatnék, amíg beterelik a nyájat? Még fejni se maradhattam. Olyan rossz ilyen korán hazajönni. Itthon nem történik semmi este!”

Az édesanyja szomorúan hallgatott. Ugyan mi is történne még este? Drága az olaj a mécsesbe. Nem égethetik fölöslegesen. Meg aztán ő maga olyan fáradt sötétedésre, hogy legszívesebben eldőlne aludni. Ez a kis csacsogó tartja ébren a meséivel, amelyek olyan kedvesek, vidámak. Mégis belealszik a mesékbe, hiszen egész nap dolgozott, hogy eltartsa kettejüket. A kicsi nem is tudja, mekkora adók vannak. És ki tudja, mit talált ki megint a császár? Ez a népszámlálás is felkavarja a kedélyeket. Talán még több lesz a fizetnivaló, szigorúbb a törvény, több a sanyargató.

Miközben errefelé jártak a gondolatai, a hosszú hallgatást beleegyezésnek vette a kislány, és nem kunyerált tovább. Csöpp takarója alatt összegömbölyödve békésen elaludt.

Másnap este azonban hiába várta őt az anyja. A sötétség úgy borult a tájra, mint egy hatalmas búra. Az éjszaka mégis valahogy világosnak tűnt, valószínűtlenül fényesnek és megnyugtatónak. Amikor a szegény asszony már nem bírta tovább a tehetetlen várakozást, útra kelt megkeresni a gyermeket. Rojtosra morzsolta a nagykendője szélét, míg a mezőn keresztülvágott a juhok karámja felé. Azt gondolta, hogy ott találja majd a kislányát a pásztorok között, akik a maguk faggyúszagú nyomorúságával együtt is jó emberek. Talán már fejnek, közben történeteket mesélnek, ahogy szoktak.

De most senki fia nem volt a karám közelében, sőt még egy árva juh sem. Az édesanya meglepődött, maga sem tudta, merre induljon tovább, aztán a messzeségben egy kis tüzet pillantott meg, hát arra vette az irányt. Ahogy közelebb ért, az égő rőzsekupac fényénél már látta az álmosan összekucorodott birkákat, mellettük azonban csak egy kislegény tüsténkedett. Azt is épp csak futtában kapta el a jóasszony.

– Jaj, de megijesztett, néném! – nevetett a fiú. – Bár ma este már nem volna szabad semmin sem csodálkoznom. Olyan csuda dolgok történtek itt. Magam sem értem, csak érzem, hogy igaz. Igaz kell, hogy legyen. Megszületett a Megváltó, az Úr Krisztus, és éppen itt, a mi kis falunk közelében. Istállóban van bepólyálva, azt mondták a fényes, szép angyalok. Oda siettek el a többiek is, magam is oda igyekszem. Jöjjön velem, ha teheti! Ilyet még nem látott emberi szem, aminek mi most a tanúi lehetünk!

– És Mirjam? Az én kisleánykám is velük ment? – kérdezte reszkető hangon az anya.

– Hogy velük-e? – nevetett a fiú. – Ő indult el legelébb. Felkacagott, mikor mi még meg se tudtunk mukkanni az ámulattól, és azt mondta: „Menjünk el mi is egészen az istállóig! Nézzük meg a kisdedet!” És már bicegett is. Aztán Áron bátyánk feltette a csacsira, hiszen nem tudja az a gyermek a suta lábaival megtenni azt a nagy utat. Mi, többiek meg valami ajándékot kajtattunk. Tejet, túrót, vajacskát, ki amit tudott. Én meg ezt a kis báránybőr kucsmát kerestem, hogy milyen jó meleg lesz a kisdednek. S hát nem a fejem alatt volt?! Alig akadtam rá.

Az asszony már mosolygott. Szinte látta maga előtt a kislányát. Pirospozsgás, nevetős arcát, apró termetét, a két karját a cifra, faragott mankócskán, ahogy siet, mindig siet velük.

Mentek hát ők is a többiek után. Szinte futva, tele szívvel, reménységgel. Nem volt messze az istálló. Aprócska vályogkunyhó volt, kidőlt-bedőlt falú, kopott, nádfedeles. De egy csillag épp úgy ült a tetején, mint valami nagy, fényes madár a fészkén. Ragyogása óvón borult rá. Nyitva volt az ajtó. Hogy is csukódhatott volna be, amikor ott kukucskált befelé mind a sok pásztor, öreg és fiatal, ki mosolyogva, ki könnyeit nyelve!

Benn gyereksírás, aztán csilingelő kacagás csendült. A kis Mirjam hangja.

– Ne sírj, babácska! Ne ríj, kicsi drága! Tudom én, mi a bajod. Nem tudsz te még vajat, túrót enni. Játéknak örülnél, ugye? Nézd csak, neked adom az én szépséges mankómat. Áron bátya faragta. Látod, kicsi bárány van rajta. Olyan kedves, hogy már a nézésétől szebbet fogsz álmodni. Játszhatsz is vele, ha megnőttél. Én is nagyon szerettem, biztosan te is örülsz neki. Ideteszem a kis jászladhoz.

A kisbaba elcsendesedett. Fejecskéjét kicsit oldalra billentette, és elaludt. Apja, anyja szelíd mosollyal nézték, nem tudtak betelni vele. A vendégek meg mozgolódni kezdtek, mint aki indulni készül. Csak a kis Mirjam állt még egy pillanatig, aztán gyengéden végigsimította a kezével az egyszerű pólyát.

Ahogy megfordult, és megpillantotta az ajtóban az édesanyját, széttárt karokkal futott hozzá.

– Láttad, anyácskám, milyen szép kicsi gyermek? Milyen nagyon jó lenne nekem is egy kistestvérke!

De nem tudta folytatni, mert az anyja felzokogott, két tenyerét tartotta a szája elé, hogy ne csapjon lármát.

– Kislányom! A lábad… Már nem beteg a lábad… Ó, Istenem! Hatalmas Örökkévaló!

És akkor már ott állt körülöttük a sok mosolygó pásztor, ott állt József is, és mindnek könny szökött a szemébe, mert látták, milyen bőkezű az Isten. Hogyan fogadja el a mi szegénységünkből fakadó ajándékainkat, és hogyan ad többet – ingyen és magától értetődően – annál, amit valaha csak elképzelni tudtunk volna is. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 49–50. számában jelent meg 2018. december 16-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.