A költő, aki lámpagyújtogató akart lenni – Reményik Sándor emlékezete

A költő, aki lámpagyújtogató akart lenni – Reményik Sándor emlékezete

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Boda Zsuzsa
Bár gyermekkori álma, hogy felnőttként lámpagyújtogató legyen, soha nem teljesült, mégis az lett: verseivel és prózai írásaival – átvitt értelemben – a mai napig tartó fényt hozott olvasói életébe. Százharminc éve született Kolozsvár sokáig háttérbe szorított evangélikus költőóriása, Reményik Sándor.

„Reményik Sándor versei évtizedekig hozzáférhetetlenek voltak, s az életmű az elutasítottság, elfelejtettség és a szellemi dugárunak kijáró rajongás szélső pólusai közelében szunnyadozott. Mindkét véglet ugyanazt tükrözte: annak a néhány évnek a termésére utalt vissza, amikor Reményik a Végvári-ciklus verseit írta, és költeményeivel egy tragikus helyzetbe került népcsoport identitásának, gyötrődésének, erkölcsi válaszútjának alapkérdéseit fogalmazta meg, s keresett rájuk válaszokat” – kezdte Gróh Gáspár irodalomtörténész húsz évvel ezelőtt a Magyar Szemle folyóiratban megjelent, Reményik Sándor 110 éve című tanulmányát.

 

Az édesanya, Brecz Mária evangélikus felmenői között találhatjuk Pákh Mihály evangélikus lelkészt, aki 1848-tól két éven át töltötte be a tiszai evangélikus egyházkerület püspöki – akkor elnevezéssel superintendensi – tisztségét. Reményik Sándor ugyanebből a családból örökölhette az írói vénát is: szintén rokona volt az a jogi végzettségű Pákh Albert, aki nemcsak újságíróként működött, verseket írt, tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának és a Kisfaludy Társaságnak, de 1854-ben ő alapította a Vasárnapi Ujság című képes ismeretterjesztő hetilapot, és tizenkét évig volt a szerkesztője.

Reményik Sándor életére az édesanyja más módon is jelentős hatással volt. Mivel korán megsüketült, „szorongásos, depresszióra hajlamos személyisége, […] túlérzékenysége, határozatlansága […] meghatározó tényező volt a gyermek lelki-szellemi-mentális állapotának formálásában” – írja Csontos Márta Reményik Sándor pályakezdése című tanulmányában. Életének vége felé a költő maga is többször szorult szanatóriumi gyógykezelésre. Ám édesanyjától az olvasás és az irodalom szeretetét is örökölte, ugyanis a betegségéből eredően számára egyetlen szórakozásként az olvasás maradt.

Prózai kezdetek

Az evangélikus elemi iskola után középiskolai tanulmányait a Kolozsvári Református Kollégiumban végezte. Nagy hatással volt rá osztályfőnöke, egyben magyartanára, Imre Sándor. Szülővárosa egyetemének jogi karán elvégzett négy évet, de szembetegsége miatt nem diplomázott. Hivatalt soha nem vállalt, neves építész apjától örökölt vagyona tette lehetővé számára, hogy az 1910-es évektől kezdődően csak az irodalomnak éljen.

A kolozsvári Polis Könyvkiadó és a Luther Kiadó közös gondozásában látott napvilágot 2007-ben a Kézszorítás – Írók, művek, viták 1918–1941 című kötet Reményik esszéiből, kritikáiból. Ennek bevezető tanulmányában a szerkesztő, Dávid Gyula ekként fogalmaz: „Reményik Sándor […] nem csak költő volt, sőt nem is költőnek indult. Először, 1913–1914-ben egy vidéki lapocskában, a Dobsina és Vidékében kezdett közölni sajátos hangulatú lírai prózát, amelyben Áprily Lajos költészetének csíráját látta. […] De ugyancsak az 1910-es évektől Reményik neve alatt az irodalom, főleg a költészet problémáival foglalkozó esszék, kritikák is napvilágot láttak, s a költő hosszabb-rövidebb kihagyásokkal, egészen haláláig ebben a minőségben is jelen volt az erdélyi magyar irodalomban.”

Emellett Reményik 1921-től a Pásztortűz című irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője, illetve az 1928-ban indult Erdélyi Helikon – havonta megjelenő szépirodalmi és kritikai folyóirat – alapító tagja volt.

A „lelki meztelen” költő

„Poklok örvénylő mélyétől a mennyek magasáig csapnak a Reményik-költőiség érzésviharai; a vívódó és szárnyaló újtestamentumi ihletettségbe – s a magyarság léttörténetét krisztológiai sorsazonosítással a passióban vizionáló látásmódba – az istenkereső tusakodás ószövetségi tónusai vegyülnek” – olvashatjuk Bertha Zoltán Isten közelében címmel Reményik vallásos lírájáról írt tanulmányában. Majd az irodalomtörténész összegyűjti, hogyan vélekedtek mások erről a „szakrális költőről”: „»Igehirdető«, »Istennel telt« »papi lélek« (Sík Sándor), sokan »úgy tisztelték, mint egy szentet« (Szerb Antal); »mintha Isten küldötte lett volna«, »hitre és életre buzdító apostol« (Tamási Áron), »valami mélyről előtörő fényesség is árad belőle: a hitben, böjtölésben, imádságban megtisztult ember arcának fényessége«, »a magyar szó katakombákba visszahúzódó szertartásainak őskeresztényi értelemben vett apostola ő, a lemondásnak, a belső élet tiszta szerénységének, a nagy megtisztulásnak prédikátora« (Dsida Jenő); »igazi királyi képviselője az eszmék világának« (Tavaszy Sándor), »mintha egy szenvedések tüzében tisztuló szerzeteslélek beszélne« belőle (Áprily Lajos), »próféta, fölfokozott ember, biblikus túlzás« (Molter Károly), »valóban istenes ember« (Berde Mária); »kidalolta, amiket az Isten kegyelme lelke falára vésett« (Bartalis János); »spirituális költő«, »Isten laikus papja«.”

Első verseskötete Fagyöngyök címmel 1918-ban jelent meg. Művein a Nyugat első nemzedékének hatása érezhető. Az első világháború után Végvári álnéven jelentette meg köteteit. Ezekben a kisebbségbe szorított erdélyi magyarságot buzdította kitartásra, a kivándorlás ellen emelte fel a hangját, a szülőföldön maradásra szólította fel társait.

A betegségével küszködő költő a későbbi verseinek témájául a hit dolgait választotta. Istenes verseit Kenyér helyett címmel 1932-ben rendezte sajtó alá. Az 1930-as évekre a transzszilvanizmus vezető képviselőjévé vált, az erdélyi hagyományokhoz való ragaszkodást hangsúlyozta. 1937-ben Baumgarten-díjjal jutalmazták.

Reményik a Pásztortűz 1928. július 15-i számában megjelent írásában fogalmazta meg saját költői hitvallását: „A poéta sorsa tulajdonképpen lelki meztelenség. Saját sorsának, legintimebb mivoltának leleplezése, világ elé tárása. Minél líraibb a vers, annál inkább levetkezése bizonyos, legáltalánosabb értelemben vett szeméremnek. Minden vers egy letépett ruhadarab, leszakított fátyol a költő lelkéről.”

Élete vége felé többször volt hos ­ szabb ideig szanatóriumban. Kolozsváron hunyt el 1941. október 24-én. Halála után, 1941-ben a Magyar Tudományos Akadémia Nagydíjával ismerték el munkásságát.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 33–34. számában jelent meg 2020. augusztus 30-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.

Címkék: Reményik Sándor -

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!